Dunka Sándor - Papp Ferenc: A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvizének története (Vízügyi Történeti Füzetek 17. Budapest, 2008)

A védekezésről negyven év távlatából

Gondot okozott a homokzsákok töltéséhez szükséges anyag biztosítása is. A töltésen hosszirányban 12-én minden járműmozgást leállítottunk részben balesetveszély, részben a járművek rengéséből adódó töltésrongálódás miatt. Sikerült azonban a térségben állomásozó két katonai alakulatot (Szeghalom, Komádi) beszervezni, és 13-án reggel egy, az éjszaka folyamán kinyitott bányából (Körösszegapáti) homokot szállítani a helyszínnel szemben levő töltésre, ahonnan zsákolás után katonai kompok szállították a veszélyeztetett szakaszra és közvetlenül építették be. En nek ellenére a zsáktöltéshez szükséges anyag nagyobb részét a humusztalanítás során a töltésláb közelében deponált föld képezte. Az 1,5 km-es kritikus szakasz védelmi munkáit zömmel a helyszínre irányított közerő látta el. Ezek létszáma 1300 és 1700 fő között változott. A honvédség 50-350 főnyi erővel segített rendkívül hatékonyan. Az eredményesség - az említettek munkáján túlmenően - köszönhető azoknak, akik ezt a hatalmas munkaerőt szervezték, a járműparkot irányították, az anyagellátást biztosították. Oláh István és Dégen Imre kormánybiztos látogatása Ujirázon (Június 12.) A veszély nagyságát jelezte Oláh István honvédelmi államtitkár megjelenése is. Az a tény, hogy külön jöttek valószínűleg azért volt, mert a kormánybiztos a védekezést más helyen is megtekintette, ellenőrizte. Oláh Istvánnal és Ambrus Istvánnal a Területi Bizottság elnökével Debrecenből mentünk Újirázra. Ott a töltésen találkoztunk a község tanácselnöknőjével és Gábos László szakaszvédelem vezetővel. Megtekintettük a védekezési munkát, megbeszéltük a várható helyzetet és a tennivalókat. Oláh István elégedetten fogadta a tájékoztatást, az ilyenkor ismert bátorító szavak után Ambrus Istvánnal eltávozott. Gábos László és én maradtunk, mert Dégen Imre kormánybiztos Némethy László kíséretében már Szeghalomból útban volt Újiráz felé. A négy hete tartó árvédekezés alatt ez volt az első eset, hogy Dégen Imre kormánybiztos kiszállt a területre. Ebből arra lehetett következtetni, bizalommal volt az Igazgatóság védekezési munkája iránt, amely az 1966-os védekezés tapasztalataira épült. A bizalom azonban ezen a napon megszakadt, mert a kormánybiztos szükségnek tartotta, hogy azonnal épüljön a töltéssel párhuzamosan egy út az anyagszállításhoz. Mivel ennek az elázott talaj és a rendelkezésre álló kevés idő miatt semmi esélye nem lehetett, ezt mint védelemvezető nem helyeseltem. A kormánybiztost nem sikerült meggyőznöm. Ezt követően olyan szakértőket küldött a védvonalra, akik az útépítést szorgalmazták. (A szakértők javaslatai magukon viselték a kétségbeesés és kapkodás jeleit, amelyek az igazi veszélyből adódtak.) Ilyen időtávlatból is úgy ítélem meg, hogy a Sárréti kotuban - amelyet 70 nap óta már az ötödik árhullám szivárgó vize áztatott - két nap alatt utat építeni és azon még anyagszállítást is végezni, műszakilag lehetetlen. Ma is elgondolkoztat, mennyire megfontolt volt az a szakértő, aki 12-én azt javasolta, hogy kezdjenek útépítéshez, amikor a nyúlgátépítés az érintett szakaszon 13-án befejeződött. Annyira abszurd volt a javaslat, hogy nem tudtam elfogadni még hivatali főnökömtől sem. Nem étdemes elemezni, hiszen ennyi idő alatt felvonulni sem lehet, nemhogy építeni. Út nem épült, mert nem volt rá sem idő, sem szükség. Védekezésünk további szakaszára viszont rávetítette árnyékát a kialakult véleménykülönbség.