Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
A vízhasznosítások ügye a Közép-Tiszántúlon
kocsmától kezdve pedig 45 000 kat. holdnyi [26 000 ha] legelő annyira kiégett, hogy a legtelkesebh helyeken sem volt zöldség látható, a szikesebb részeken pedig a föld a szó legszorosabb értelmében sivatag. Az elhagyott birkaszállásokon helyenként 4-500 darab juhcsontváz, az éhen elesett állatok hullái voltak összegarmadolva, s a még a lézengő emlős szarvasmarhákból 8-10 darab döglött el az éhség miatt... " mondta a bizottság által készített jelentés. És mindezt május végén, a forró nyár kezdetén! Június 3-áról virradó éjszaka erős dér volt! A fagy több helyen nemcsak a gyengébb kerti veteményeket tette tönkre, hanem kukorica és a burgonya is elfagyott. Ettől kezdve aztán nagy hőség lett. Júniusban a legmagasabb hőmérséklet elérte a 32,5 C°-ot, júliusban a 36,25 C°-ot, augusztus 4-étől 19-éig minden nap 30-37 C° volt árnyékban! Napfényben természetesen ennél jóval melegebb volt, s közben egy szem eső sem esett! A bizottság megállapításai nem túlzottak, mert a királyi biztos jelentése szerint is a környéken, Kunhegyes, Madaras, Kisújszállás, Karcag, Túrkeve és Kunszentmárton határában a szarvasmarha, ló, juh- és sertésállománynak csak alig 22%-a élte túl az 1863. évi aszályt. Ezen felül a királyi biztos megállapította, hogy: „Alsó Szabolcs megyében őszi, tavaszi egyaránt silány, kaszáló, legelő semmi, kiszáradt a fűnek a töve is. A Hajdúságban az őszi vetések július végén alig voltak arasznyi magasságúak, a kalászokban itt-ott egy szorult szem. Zab, árpa még szomorúbb állapotban; kaszálló, legelő kiaszva teljesen. Debrecen nagy kiterjedésű határa szintén ily vigasztalan, kiégett kopárság. ..". 6 Az 1863. évi szárazság okozta a 19. század legnagyobb aszályát, melyet borzalmas éhínség követett. Az Alföld lakosságát a pusztulástól végül csak a nagy társadalmi összegfogás és a kormány támogatása mentette meg. Természetesen, - ahogy ilyenkor lenni szokott, - a közvélemény azok ellen fordult, akik legkevésbé tehettek a szárazságról, s az aszályért az árrnentesítések szorgalmazóit és megvalósítóit okolták. Pedig a Tisza alacsony vízállása miatt a terület árvédelmi töltések nélkül, a nyitott fokokon sem kapott volna vizet, hiszen a vízgyűjtőn esett minimális csapadék miatt a folyó medrét már két éve nem hagyta el. De a Tiszán kívül a terület déli tészét, - a Nagy-Sárrétet - ekkor a Berettyó is táplálta, hiszen medrét ekkor még a Sárréttől nem terelték el! Az Ös-Berettyó nagysárréti kiágazásának elkötését és a Berettyó egész víztömegének a nagycsatornán keresztül a Sebes-Körösbe történt bevezetését 1865. május 10-én jelentették be a Berettyó Sátréti Szabályozó Társulat közgyűlésén. Tehát 1863-ban a Berettyó is alig szállított vizet! Bizonyítja a Sárrét vidékén bekövetkezett aszályt a Báránd község által kiadott „Gyászlap" az 1863. évi ínséges esztendőről. 7 A szabályozási és ármentesítési munkák végrehajtása nem befolyásolta az időjárást 1863-ban sem! Aszályok az árrnentesítések előtt is többször voltak. ERKÖVY Adolf gazdasági szakíró szerint, - aki az 1863-as aszályról részletes ismertetést adott, - 1790 és 1863 között, - tehát 73 év alatt - az Alföldön 22 ínséges esztendő volt, s ebből a sok eső miatt csak háromszor keletkezett kár, a szárazság viszont 19 évben okozott ínséget. Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy az Alföld éghajlata a vizek levezetése előtt éppen olyan kontinentális jellegű, csapadékszegény és aszályokkal sújtott volt, mint napjainkban. Az öntözés kérdését tehát, hosszú évek után először az 1863. évi aszály állította előtérbe. Addig egyetlen befolyásos politikus emelt szót csupán az öntözés érdekében: LÓNYAY Menyhért - SZÉCHENYI útmutatásainak hűséges követője. 6 Érkövy Adolf: Az 1863. évi aszályosság a magyar Alföldön. Közgazdászati tanulmány. Pest, 1863. l-2.p. 7 Nyakas Miklós: Báránd története 1848-1944. Monográfia. 109.p.
