Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)

Széchenyi és a Tisza-völgy rendezése

érvényesíteni, s a kormány sem adta meg számukra a szükséges támogatást. A kivitelezés vállalkozási részébe nem szólhattak bele. 1853-ban árvíz támadta meg az alig megkezdett munkákat. 1855-ben pedig, amikor még az elkészített töltések alig 10-13 %-át védték az ártetületnek, olyan rendkívüli árvíz vonult le a Tiszán, mely még az 1830-as árvíz idején mért vízszinteket is meghaladta, így aztán az ár hatalmas területeket öntött el. Ráadásul azokat a vidékeket, melyeknek teljes öblözetét már kész töltések védték. Előfordult olyan eset is, hogy bizonyos területek megmentése érdekében a túlparti gátakat hatalmi szóval átvágatták. HERRICH ismerte VÁSÁRHELYI szabályozási koncepcióját, PALEOCAPA szakvéleményét, s a két tervet igyekezett egyesíteni. Az 1855-ös árvíz után az ország kormányzója, ALBRECHT főherceg, a szabályozási munkákhoz biztosított 100 ezer forint állami hozzájárulást évi 400 ezer forintba emelte. Ebből elsősorban a VÁSÁRHELYI által javasolt átmetszések kotrási költségeit kívánták fedezni. A töltések magasságát fel is emelték a PALEOCAPA által javasolt méretre, a kottási munkák kivitelezése azonban megfelelő géppark és szakmunkás létszám .hiányában lassan haladt. Különösen nagy gondot okozott ez a folyó középső szakaszán. A Tiszafüred fölötti szakaszon ugyanis a kedvező talajadottságok miatt az átmetszések gyorsabban fejlődtek ki, mint ettől délre, ahol az anyamederré válást a helytelenül alkalmazott töltésvonalazáson kívül a kötöttebb talaj is hátráltatta. Ráadásul rosszul értelmezett takarékosságból mesterséges szűkületeket is létrehoztak, például a Szeged-Temesvár közötti vasúti híd építésénél. Az 1856. október 9-én megjelent császári pátens tovább fokozta a szabályozási munkák irányításával kapcsolatos bürokráciát. A nyílt parancs szétválasztotta a társulati munka igazgatási és műszaki irányítását, az igazgatásit a helytartóságokra bízta, a műszaki irányítást meghagyta a Központi Biztosságnál, új nevén a „Tiszaszabályozási Központi Felügyelőség"-né\. Tehát ettől kezdve a Tisza szabályozásának irányítása a Felügyelőségnél maiadt, a mellékfolyóké a helytartóságok építészeti hivatala kezébe került. 1861-ben a helytartóságokat megszüntették, s a helytartótanács visszaállításával a decentralizált közigazgatást újra központosították. Az 1860-ban létrehozott Építészeti Főigazgatóság foglalkozott az állami vízi munkákkal. Ez aztán a Tisza-szabályozás ügyeinek intézését is meggyorsította. Kétségtelenül változás következett be az átmetszések egységesebb megvalósításában, de a töltések összehangoltabb kivitelezése továbbra is elmaradt, pedig a védművek fenntartásában és az újak építésében a törvényhatóságok kaptak fő szerepet, s mindenhol ők kezdeményezték a társulatok létrehozását. A műszaki hivataloknak e munkáknál elsősorban az ellenőrző, koordináló szerep jutott. A társulatok 1865. évi közgyűlésükön kérték a Tiszavölgyi Társulat visszaállítását. Ehelyett 1866-ban királyi biztost rendeltek ki a munkák irányítására. A királyi biztos 1875-ig működött, befolyása a társulati ügyekre azonban már nem voir, mert azok felügyeletét 1867-től a gr. MIKÓ Imre vezette Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium Vízügyi Osztálya látta el.