Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)

Széchenyi és a Tisza-völgy rendezése

Valamennyi vízépítészeti munka tervét a járási hivatalhoz kellett beadni, s azokat a központi biztosság hagyta jóvá. Ez az intézkedés tulajdonképpen a vízépítészeti beavatkozások összehangolását szolgálta volna, a központosítás azonban nem érte el célját, részben a folyamszabályozási és ármentesítési feladatok szétválasztása, részben pedig a hatalmi bürokráciában megjelent korrupció miatt. Az intézkedés azonban engedélyezte a magán egyletek (társulatok) alapítását és működését, természetesen a központi biztosság jóváhagyása és ellenőrzése mellett. Ennek ellenére mondhatjuk, hogy a szabadságharc leverése utáni első években egyedül a vízügyi társulatokban találkozhattak magyar városok, községek képviselői, magyar birtokosok, s egyedül itt képviselhették a nemzet gazdasági érdekeit. Nyugodtan állíthatjuk, hogy az elnyomásnak ezekben a szomorú években a vízszabályozó, ármentesítő és vízrendező társulatok voltak nemzeti identitásunk megőrzésének legfontosabb pillérei. A szabadságharc leverését és a megtorlásokat követő apátiában szinte gyógyírként hatott, hogy — bár irányított és ellenőrzött körülmények között, — újra meg lehetett kezdeni az abbahagyott munkákat. A „Határozmányok" és a „Kezelési szabályok" megjelenését követő évben hozzá is láttak a korábbi társulatok újjászervezéséhez és új társulatok alakításához. A császári pátens tehát hozzájárult ahhoz, hogy hazánk gazdasága az elnyomatás másfél évtizede alatt is fejlődni tudott. Az 1850-ben kiadott császári nyílt parancs a társulatok szervezetét nem érintette, a választmány tagjait és az elnököt a társulat tagjai maguk választották, az elnök személyét azonban a „Központi Biztosság" utólag hagyta jóvá. Természetesen a társulatok vezetéséből alig maradtak meg azok, akik magukat a forradalom alatt exponálták, legtöbb esetben jelen sem lehettek, mert vagy külföldre menekültek, vagy börtönben sínylődtek. Választmányi ülést csak az illetékes osztály kerületi mérnöke és a társulati igazgató jelenlétében tarthattak, közgyűlést pedig csak a Központi Biztosság előzetes engedélyével lehetett szervezni. Már az 1855-ös nagy árvíz után kiderült, hogy a Központi Biztosság képtelen a terveket egyeztetni, ezért 1857-től engedélyezték, hogy a társulatok képviselői külön engedéllyel nagygyűlést tartsanak. A műszaki tervek összehangolását azonban ezeken az időszakonként tartott gyűléseken nem lehetett elérni. A tervezésnél ugyanis azon elv érvényesült, hogy olyan műszaki megoldásokat kell elfogadni, „amely legkevesebb költség mellett a vállalatnak a legszerencsésebb sikerét ígéri". Tehát olyan tervet is, amely az építtető társulatnak a legkedvezőbb, más érdekelteknek viszont esetleg nagy károkat okozhat. Igaz, a terveket az osztálymérnökök dolgozták ki, de csak „a földbirtokosokkal a töltésvonalak iránt tartott értekezlet után". így azután a földbirtokosoknak döntő szavuk volt a töltések nyomvonalának kijelölésében, s ez ma is meglátszik a Tisza védvonalának vezetésében. A tervezői-kivitelezői munka társadalmilag nem volt megbecsülve, emiatt a mérnökök kiszolgáltatott helyzetben voltak. Műszakilag megalapozott javaslataikat, az egyéni érdekeiket mindenáron megvalósító birtokosokkal szemben nem tudták