Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
Vízhasznosítás a két világháború közötti időszakban
módosították. Az öntözőrendszer kezdeti betelepítési szakaszában a kedvező állami támogatások igénybevételével sok rizstelep létesült, s 1965-ben 12 200 ha volt a berendezett rizstelep területe. A rizstermelés sikertelensége miatt ez a terület 1979-re már csak 3 900 hektárra, egy év múlva pedig 920 hektárra csökkent. A tervezett 81 000 ha öntözőterületből összesen 58 900 ha (73 %) épült ki, de a ténylegesen öntözött terület 1979-re már 44 300 hektárra (55 %) csökkent, 1980-ban pedig 28 600 hektárra (35 %) esett vissza. A csökkenésnek elsősorban gazdasági okai voltak. A gazdasági mélytepülésbe kezdő Magyarországon ekkor szűnt meg az öntözőtelepek építésének állami támogatása, ekkor emelték fel a vízdíjakat, s többszörösére emelkedett az öntözőberendezések ára is. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a feltételek állandó változása, valamint a mezőgazdasági üzemek felkészültségének hiánya miatt az öntözővíz-hasznosítás nem valósult meg. Emiatt aztán a víz jelenléte a mezőgazdasági termelés színvonalában nem eredményezett jelentős változást. Az öntözőrendszer kétségtelenül a halászati hasznosítás tekintetében lett a legeredményesebb. Az eredetileg tervezett 9783 ha területből 6500 ha (66,3 %) halastó megvalósult. Ez azonban kotántsem jelenti azt, hogy a későbbiekben nincs szükség további tavak létesítésére. Egy évszázaddal az árvizektől történt mentesítés után tehát a Tisza vize ismét visszakerülhetett valamikori átterületének egy részére, de míg az ármentesítés előtt tértől és időtől függetlenül zúdult a Tisza völgyére, ettől fogva már szabályozottan lehetett a tendelkezésre álló vizet oda vezetni, ahol és amikor arra szükség volt. A hortobágyi puszta hasznosítása A mintegy 81 ezer ha kiterjedésű Hortobágy puszta hasznosítása már a 19. század végén komoly gondja volt Debrecen városának. A Tisza szabályozásáig és az árvízvédelmi töltések kiépítéséig a terület csak időszakonként küzdött vízgondokkal. 1894. szeptember 23-án a Debreceni Gazdasági Egyesület ülésén bejelentették, hogy a város ezer forintot vállal a tervezési költségekből. A Hortobágy szikes legelőin 17 300 ha-t öntözéssel, kívántak gazdaságossá tenni, 1912-ben már a hasznosítást tógazdaság létesítésével kívánták megvalósítani, s 1700 ha-nyi legszikesebb területen halastavak építését irányozták elő 15 . 1913-ban megkezdték a 1843 ha-os halastavak kivitelezését, és az első világháború alatt el is készültek velük, - ma ezeket Öreg-tavaknak nevezik - s megépült a vízellátást biztosító Tiszakeszi szivattyútelep és a Halastói tápcsatorna. Az I. világháború befejezése után megkezdődött a rendszeres haltermelés is. Az ármentesítés és lecsapolás után a vízszegény hortobágyi területen a szikesedési probléma fokozódott, s mivel a szárazzá vált tetületeken a szik felszínre került, a közvélemény A hasznosítás érdekében először el kellett juttatni a területre a vizet. Kezdetben a tavaszi árhullámok vizével akarták a halastavakat feltölteni, hamarosan rájöttek azonban arra, hogy a Tiszában csak 12 napig van olyan magas vízállás, amikor a tápcsatornába gravitációsan eljuthat a víz. Emiatt — bár 1916-ban 520 orosz hadifogollyal megásatták a 18,8 km hosszú csatornát, az ún. Halastói tápcsatornát — a tavak víz nélkül maradtak. Végül 1917118-ban megépítették a Tiszakeszi szivattyútelepet, amellyel 1,2-3,2 mVs vizet tudtak beemelni. A súlyos áldozatokkal létesített tógazdaság egy halkereskedő társaság monopóliumává vált.
