Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
A vízhasznosítások ügye a Közép-Tiszántúlon
Nincs idő elkészülni egy olyan havária jellegű vízszennyezés kivédésére sem, amelyet már csak a határszelvényben észlelünk. A határ menti folyószakaszok vízhasznosítása és szabályozása műszaki nehézségek miatt sokszor országok közötti problémává duzzadhatott. 1920 után hazánk mai területén maradt az ármentesített területből 20 700 km 2 , a belvízi csatornahálózatból 12 384 km, a megépült szivattyútelepekből 78 db, összesen 60 m 3 /sec teljesítménnyel (csak megemlítjük, hogy napjainkban ez már meghaladja a 800 m 3 /sec-t). A mesterséges vízi utakból pedig 95 km maradt a háború utáni Magyarországon. Mindezen okok miatt hazánkban a vízügyek fontossága jelentékenyen emelkedett a háború előtti helyzethez képest. Ez kifejezésre jutott a kormányzati munkában is. A politikai döntések vízügyi vonatkozásainak megvalósítására abban az időben a mérnökök szinte szabad kezet kaptak, hogy a szakszerű és hatékony megoldásokat találjanak. Ennek egyik indoka az volt, hogy a heves vízjárású Tisza vízgyűjtőjének már csak kevesebb, mint 30%-ára volt ráhatásunk. A vízgazdálkodással kapcsolatos igényeket pedig ki kellett elégíteni az Alföldön azokban az években is, amikor az éves csapadékmennyiség 870 mm, és akkor is, amikor csak 350 mm volt. Megoldást kellett találni atra a helyzetre is, amikor 42 napon át nem volt mérhető csapadék, és arra is, amikor a havi csapadék 246 mm volt. Egyfelől meg kellett teremteni az árvízi biztonságot, és vizet kellett „fakasztani", ha aszály sújtotta az Alföldet. Trianon gazdasági és éghajlati kihatását TRÜMMER Árpád így értékelte: „A trianoni kényszerbéke elragadta hazánk ama biztos termésű vidékeit (Kis-Alfóld, Bánság, Bácska, Erdély), amelyek az Alföld szeszélyes időjárása mellett sűrűn bekövetkező bizonytalan termését a múltban többé-kevésbé ellensúlyozták. Megmaradt földünkön csakis a Dunántúl ad biztosabb termelést, a csonka országnak csaknem fele részét jelentő nagy magyar Alföld csapadékviszonyai általában annyira kedvezőtlenek, hogy az egyenletes, biztos és belterjes mezőgazdasági termelés nem lehetséges. " A 30-as években elején elmélyülő gazdasági válság és a hozzá kapcsolódó nagyarányú munkanélküliség a kormányzatot is a válságból kivezető út megtalálására sarkallta. A politikai tényezők szeme előtt távlatilag egy számában erősen gyarapodó, s az ezredfordulón 14 milliósra növekvő magyarság ellátásának, gazdasági felemelésének képe lebegett. Ehhez vízgazdálkodási tekintetben 150 ezer hektáron az Alföld öntözési programjának megvalósítását, a Duna—Tisza-csatotna, valamint az egyéb folyócsatornázási programok végrehajtásával a bel- és külföldi vízi közlekedés fejlesztését, a magyar mezőgazdaság termékeinek nyugati exportját, stb. tervezték.
