Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
A vízhasznosítások ügye a Közép-Tiszántúlon
A 19. század elején, a város belterületén valószínűleg minden ház udvarán volt ásott kút, hiszen az állattartás e nélkül elképzelhetetlen. A lakosság szaporodása, a fokozódó beépítettség, a megoldatlan csatornázás miatt azonban ezeknek a kutaknak a vize egyre jobban szennyeződött, s különösen a város sűrűbben lakott területein egyre élvezhetetlenebbé vált. A városi tanács jelentései, fogalmazványai, a királyi bizottságok jegyzőkönyvei, iratai bizonyítják, hogy a város vezetését a vízellátás gondjának megoldása állandóan foglalkoztatta. KÉMERY Mihály néptribun már 1826. január 30-án javaslatot tett arra, hogy a város készíttessen tervet a Nagyerdőn ásott kút jó minőségű vizének a Nagytemplomig történő bevezetésére. A királyi bizottság február 22-én tartott ülésén BECK Pál királyi biztos már a megoldásra is javaslatot tett, mely szerint a kúttól három hüvelyk szélességű vascsőből 2608 m hosszú csatornát kell építeni. Elképzelését nem valósították meg. 21 1828. július 14-én SEMSEY Jób királyi biztos újra felvetette a víz bevezetésének kérdését. A tervek el is készültek. A Nagyerdei, Homokkerti és Várad utcai kutak vizéből táplálkozó vezeték az egész várost behálózta volna. A víz szállítását vascsövek helyett cserépcsövekkel akarták megoldani, a csövek gyártásával és fektetésével a fazekascéhet kívánták megbízni, a rézművesek pedig az összeillesztést végezték volna. A víz kiemelést „vízemelő alkotmány"-nyal (machina hydraulica) kívánták elvégezni, két víztárolót akartak építeni, egyet a kollégium, egyet pedig a városháza előtt, de ebből a tervből sem lett semmi. A lakosságnak, a közintézményeknek és a katonaságnak a vizet továbbra is hordókban szállították. Ez hatalmas mennyiséget jelentett. Egy 1834-ből származó kimutatás szerint azokhoz a házakhoz, melyek a naponkénti szállítást igényelték, naponta 13 vederrel, a naponkénti szállítást nem igénylő házakhoz pedig hetenként 20 vederrel szállították a vizet. 1837 februárjától októberig a közintézmények, és a katonaság különböző forrásokból 5622 hordó (azaz körülbelül 2200 köbméter) vizet kapott. Ezt a nagy terhet a város egyre nehezebben viselte, s mindinkább előtérbe került a közkutak létesítése. Mindezt lehetővé tette, hogy a kútfúrás technikája ekkoriban rohamos fejlődésen ment keresztül. A 19. században felgyorsult ipari fejlődés új nyersanyaglelőhelyeket igényelt, s mivel ezeket gazdaságosan csak kutatófúrások segítségével lehetett feltárni, a mélyfúrás technológiája egyre tökéletesebb lett. Bár 1889-től már az „iszapöblítéses rotari fúrás" szabadalmaztatásáról beszélhetünk, hazánkban a kutakat a 19. században elsősorban a merevrudazatos, ütve működő fúrási technológiával készítették. Mivel a kútfúrás a 19. század első felében fejlődésének még csak a kezderén tartott, ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy az első debreceni fúrott kút több mint két év alatt készült el. STELLER László székesfehérvári kútmestert 1837. július 20-án hívták meg a fúrás kivitelezésére, s a nagytanács csak 1841. május 28-iki ülésén állapíthatta meg Örömmel, hogy a kútmester által a piac közepe táján fúratott kút vize kiállta a próbát, ivásra, mosásra egyaránt alkalmas. Már ezen a közgyűlésen elhatározták további kutak fúrását, 1842-től pedig STELLER László mechanikust (Brunnen magister) a város a kutak karbantartására alkalmazta. STELLER kezdte meg a második debreceni - a Csapó utcai - kút fúrását is, ez azonban nem sikerült és a munkát abbahagyta. A Csapó utcai kutat azután NAGY Sámuel helyi lakatosmester fejezte be 1843. januárjáHajdú-Bihar megyei Levéltár. Tanácsi jkv. 1826. január 30-án.
