Dunka Sándor – Fejér László – Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)

A vízhasznosítások ügye a Közép-Tiszántúlon

k összeget tíz év alatt csatornázásba fektetve, a hazai termést évenkénti 20-30 sőt több millió forinttal fokoztuk, s bizonyára könnyebb lesz a megtakarított fölöslegből évről-évre beruházást tenni, mint koronkint teljesen tönkre jutva Anteusi újjászületést erőszakolni." A közvélemény nyomására a helytartótanács sem térhetett ki az öntözéssel való foglalkozás elől, s még az 1863-as év végén megbízást adott HERRICH Károlynak, hogy a legrövidebb időn belül (hat hét alatt !!) terjesszen elő javaslatot a Tiszántúli öntöző és hajózó csatorna építésére vonatkozólag.

10 HERRiCHnek azért nem volt teljesen ismeretlen a feladat, mert már 1855-től számos elképzelést vetett a papírra a Tisza és a Hármas-Körös összekötésére. Igaz ezek a tervek elsősorban hajózási szempontból készültek. Nem volt véletlen, hogy a birtokosság leginkább a Tiszántúl öntözését követelte. Az aszály pusztítását ugyanis legjobban a Hortobágy addig szinte kizárólag ridegmarha legeltetéssel hasznosított vízjárta területei érezték meg. Az ármentesítés óta amúgyis megcsappant hozamú csekély termőrétegű szikes legelők, melyek éltető elemüket, a vizet elvesztették — 1863 nyarán teljesen kiégtek. A Kunhegyes, Kunmadaras, Kisújszállás, Karcag, Túrkeve és Kunszentmárton stb. községek határába eső területeken ekkor — a királyi biztos jelentése szerint - az állattartomány 78 %-a elpusztult.

11 Itt vált tehát elsősorban nyilvánvalóvá, hogy bár a vízszabályozás eredendő első céljait az ármentesítés és a tiszai hajózás megteremtése jelentették, de ha a vizet nem tudják a szükségnek megfelelően az ármentesített területre vezetni, akkor és ott, amikor és ahol kell, — nem hasznot, de kárt okozhatnak. Másutt az árterületek nagy része korábban hasznosítatlan terület volt, s amikor az ármentesítés nem sziket, de kitűnően termő réti agyagot, különböző televényes öntéstalajokat tett művelhetővé, ezek feltörése bőségesen kárpótolta a gazdákat a rétek és legelők elmaradt hozamáért. így ezek — egyelőre - nem érezték az ármentesítés félmunkájának következményeit, nem érezték az aszályok okozta károkat. Persze a szántóföldek és a rétek-legelők arányának eltolódása: az állattartomány csökkenése, a kellően nem trágyázott szántóföldeket kiélő szemtermelés ezek elől is elzárta a fejlődés lehetőségeit. A Tiszántúlon került legelőször napirendre az öntözés, azért is, mert addigra éppen itt, az Alsó Szabolcsi Ármentesítő Társulat területén jutottak leginkább előre az ármentesítés terén. Az itteni területek öntözésének terveivel kezdődhetett meg tehát ismét az Alföld öntözésére vonatkozó tervezések hosszú sora. Az ármentesítő munkálatok során gyűjtött adatok birtokában, a terület alapos ismeretében HERRiCHnek még 1863/64 telén sikerült kijelölnie a Tisza-Körösi hajózó és öntözőcsatorna nagyjából megfelelő vonalát. A tendelet előírásainak megfelelően három tervvázlatot készített. Az 1864. február 6-án beadott tervek ügyének további elintézése azonban - mint azt HERRICH leírásából tudjuk: bár „a nép éhezett keservesen, a vidék várva várt, küldöttséget, küldöttségre menesztett" és mivel „július l-jén 1864. az ínséget hivatalosan betiltották" - már kevésbé volt sürgős a helytartótanácsnak. Csak hét hónap múlva, 1864. szeptember Herrich Karoly: Észrevételek Lechner Gyula kir.mérnök úr előadására a Tisza-Körösi hajózási és öntözési csatorna ügyében. Magyar Mérnök Egylet Közlönye, 1868. 2. évf. 1-9. p. Érkövy id. mü