Fejér László: Árvizek és belvizek szorításában (Vízügyi Történeti Füzetek 15. Budapest, 1997)

Előszó (Dr. VÁRADI József)

sulat választmánya később utasította az igazgató mérnököt, hogy a tavaszi áradás minden mozzanatáról, valamint a védekezés és a töltésszakadás eseményeiről a felhasznált költségek kimutatásával részletes jelentést készítsen. A BAROSS Gábor vezette minisztérium sem hagyta annyiban a dolgot! Még áprilisban rendeletet intéztek a társulathoz, amelyben felhívták a figyelmet arra, hogy a Tisza vize immár másodszor - ezúttal a társulati töltést szakítva át - öntötte el a sarudi vidéket. A kialakult helyzetre tekintettel utasították a társulatot, hogy töltésvonalát (megnövelt méretekkel) a valóban vízmentes magaslatokig hosszabbítsa meg, s a szükséges műszaki tervet a költségvetéssel együtt egy hónap leforgása alatt terjessze fel jóváhagyásra. A Heves-Szolnok - Jászvidéki Társulat nem az egyetlen volt a tiszai társulatok között, amely a fenti feladatot megkapta. Amint az az árvíz után a minisztérium által szervezett tanácskozáson kiderült - BAROSS Gábor több társulatot utasított arra, hogy az immár mértékadóvá vált árvízi szinteknek megfelelően újabb területeket vonjanak érdekeltségi körükbe, s töltéseik méreteit növelve csatlakozzanak a kijelölt magaslatokhoz. Az érdekeltségi terület bővítésére azért is szükség volt, mert a tiszai társulatok ártereit (érdekeltségi területeit) lényegében az 1830. évi árvíz magasságához viszonyítva állapították meg, így a későbbi emelkedő árvízszintekhez igazított töltésmagasítási munkálatok egyre elviselhetetlenebb terhet róttak az eredeti érdekeltekre. A töltések méreteit időről-időre növelni kellett, ezért - mai szemmel visszatekintve talán túlzott - optimizmusról tanúskodnak BAROSS Gábor miniszter szavai, aki az értekezlet során magabiztosan kijelentette: "A helyszíni vizsgálatok alapján a Tisza folyó mentén létező töltések végleges szabványméreteit megállapíttattam." Mondandójának ugyanakkor lényeges eleme volt annak az alapelvnek megfogalmazása, hogy - tekintettel arra, mely szerint a Tisza-völgy árvédelme szorosan összefüggő egészet képez - valamennyi társulat köteles megtenni, nemcsak azt, ami saját közvetlen érdekében áll, hanem azt is, amit a többi társulat érdekében megtenni szükséges. Ennek a gondolatnak gyakorlati következménye volt az a minisztériumi törekvés, hogy az államhatalom és a törvénykezés segítségével a társulatok autonómiáját minél inkább korlátozza.