Fejér László: Árvizek és belvizek szorításában (Vízügyi Történeti Füzetek 15. Budapest, 1997)

Előszó (Dr. VÁRADI József)

munkák elvégzését a birtokosnak, hogy magának elfoglaltságot szerezzen. Az állami feladatvállalást az a logika tette érthetővé, hogy a birtokosok, az elvégzett talajjavítási munkák révén befolyó többletjövedelmeik után, több adót fizetnek majd az államkasszába. Tudni kell azonban, hogy még ilyen kedvező körülmények között is elsősorban a nagybirtokosok tudták igénybe venni a kultúrmérnökség szolgáltatásait, a munkák viszonylag magas létesítési költségei, valamint a vízjogi szabályozatlanság miatt. Egy nagybirtokon ugyanis a víz továbbvezetéséhez szükséges csatornák területének kihasítása nem okozott nehézséget. Nem úgy, mint ahol több - esetleg ellenérdekelt - birtokos földjén kellett volna víz árkát átvezetni. A közép- és kisbirtokosok az első évtizedekben óhatatlanul kiszorultak az állami kedvezmény köréből. A kultúrmérnöki szolgálat tevékenységét folyamatosan bővítették. 1885-ig főként a hozzájuk forduló birtokosokat látták el tanáccsal és tervekkel, ezt követően a vízjogi törvény közigazgatási feladatokkal is megbízta a kultúrmérnököket, mivel a földmívelésügyi miniszter elé utalt ügyekben a kultúrmérnökök voltak a kijelölt hatósági szakértők. Tehát a kultúrmérnöki hivatal kötelessége volt az összes vízhasználati, öntözési, lecsapolási, mocsárkiszárítási, sankolási, árvédelemmel kapcsolatban nem álló belvíz-levezetési, a víz mozgató erejének kihasználására és egyéb ipari vízhasználatra vonatkozó ügyekben a szakértői tevékenység elvégzése. A vízjogi eljárások a közigazgatási hatóságok jogkörébe tartoztak, s a hozott határozatokat a vízikönyvbe vezették be. Hogy ezek a bejegyzések milyen tartalommal bírjanak, ebben a kultúrmérnökök által adott szakértői javaslatnak döntő súlya volt. (CSERMÁK, 1993) A kultúrmérnöki szolgálat ilymódon történő "beemelése" az államigazgatási eljárás folyamatába lényegében a már korábban is létező folyammérnöki hivatalokkal való egyenjogúsítást jelentette. Az akkoriban a Közmunka- és Közlekedési Minisztérium szervezetében (felügyelete alatt) működő folyammérnöki hivatalok és a földmívelési tárcán belül működő kultúrmérnöki hivatalok együttesen látták el az állami ellenőrzést az országban bármily címen folyó vízimunkálatok felett. Az említett hivatalok elkülönült tárcafelügyelete 1889-ben szűnt meg, ugyanis a tiszai társulati munkáknál érdekelt, s így az ügyekben tájékozott