Fejér László: Árvizek és belvizek szorításában (Vízügyi Történeti Füzetek 15. Budapest, 1997)

Előszó (Dr. VÁRADI József)

Az intézkedés főbb pontjai a következők voltak: az állam a társulatok 400 000 forintnyi kölcsönét a bankoknak visszafizette, így azt állami előleggé változtatta. 5 éven keresztül évenként további 100 000 forint előleget biztosított oly módon, hogy a birtokosok a teljesen mentesített terület minden holdja után 1 forintot fizessenek vissza. A visszafizetett összeg ugyanerre a célra újból felhasználható volt. A folyó medrének szabályozásával (azaz az átmetszések végrehajtásával) együtt a műszaki és adminisztratív szolgálat költségeit is az államkincstár állta. A szabályozási tervek és kölcsönügyek megállapítása után a munkálatokhoz is hozzáfogtak. 1867-ig 18 társulat alakult meg és 4755 négyzetkilométernyi (827 458 kh) területet vontak ki az árvizek elöntései alól. A társulatok, valamint a társulatokba nem tömörült községek és magánosok 1510 km hosszúságú töltést építettek (IHRIG, 1973), melybe mintegy 23 millió forintot fektettek be. Az állam pedig ugyancsak 1867-ig mintegy 4 millió forint költséggel - a régi számozás szerint - 106 átvágást létesített a Tiszán, s ezzel a folyó hosszát 461 km-rel rövidítette meg. (KÁROLYI-BOTÁR, 1971) Ugyanebben az időszakban nagyobb összeget fordítottak a Szamos, a Bodrog és a Körösök medrének rendezésére is, bár e szabályozások jelentékeny részét közmunkával végeztették el. Az első, 1846-79 közötti időszak során végrehajtott Tisza-szabályozás hibáit számos szakmunka elemzi. A vizsgálat során azonban nem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy a részletterveket készítő társulati mérnök (vagy folyammérnök) mennyire kiszolgáltatott helyzetben volt a társulatokban szavazattöbbséggel rendelkező nagybirtokossal (vagy birtokosokkal) szemben. A töltések vonalozása tekintetében előzetesen meg kellett egyeznie a területileg érintett birtokossal, mivel az érdekeltek nem voltak kötelezhetők arra, hogy költségükön számukra hátrányos következményekkel járó munka épüljön. Lényegében egészen az 1881.évi XLI.tc., az úgynevezett "kisajátítási törvény" hatálybaléptéig nem volt mód, a helyes vonalvezetésű árvédelmi töltések kialakítása érdekében, a megfelelő folyómenti területek kisajátítására. így azután 1881-ig a mérnöknek - a hatályos törvényeknek megfelelően - alkalmazkodnia kellett az egyes nagybirtokosok érdekeihez, kívánalmaihoz. (KÁROLYI-BOTÁR, 1971) Sajnos a mérnök anyagi megbecsültsége sem volt olyan mértékű, hogy egzisztenciális függetlenségére támaszkodva kiállhasson a műszakilag egyedül helyes szabályozási elképzelései mellett. Mindezek érthetővé teszik, miért történt annyi kényszerű megalkuvás a tervek elkészítése és a kivitelezés során.