Fejér László: Árvizek és belvizek szorításában (Vízügyi Történeti Füzetek 15. Budapest, 1997)
Előszó (Dr. VÁRADI József)
A vízszabályozó és ármentesítő társulatokra vonatkozott a 1881:XLII. tc., amelynek értelmében a társulatok a beruházott összeg egy részét az államtól adóvisszatérítés formájában megkapták. A társulat az általa újonnan befektetett beruházási költségek likvidációját csak akkor kérhette, ha az új befektetés összege a régebbi - már likvidált - befektetési összegének 1/4 részét elérte. Mivel az ármentesítéssel a földek kataszteri jövedelme és így az utánuk fizetendő adó is növekedett, az államnak érdeke volt, hogy a társulatokat az adóvisszatérítéssel minél nagyobb befektetésekre ösztönözze. A 1920-as évek közepén végrehajtott pénzügyi konszolidáció a visszatérítés értékét nagyban csökkentette. A társulatok minden tiltakozásuk ellenére az adóvisszatérítést pengő helyett papírkorona értékben kapták. Ez a (1926-tól 1940-ig terjedő időszakra kiszámított) 60 millió pengő nagyon hiányzott a társulatoknak. (Beszámoló, 1940) Hiába szorgalmazta ennek korrigálását a Tisza-Dunavölgyi Társulat központi bizottsága, a pénzügyi kormányzat álláspontja az volt, hogy miután a társulatok annakidején csökkenő értékű koronával fizették vissza a befektetéseik kölcsönét, így a jelenlegi megoldással különösebb hátrány nem éri őket. Az 1884. évi tiszai törvény bevezette a közérdekű társulat fogalmát. Közérdekű társulatnak azokat tekintették, amelyeket az egységes folyószabályozás és összefüggő ármentesítés érdekében feltétlenül fenn kellett tartani. Ezek kötelesek voltak a védművekhez szükséges költségfedezetet előirányzatukba felvenni, és minisztériumi jóváhagyás után gondoskodniuk kellett annak behajtásáról. Az 1940-es évek elején a tiszai társulatok többsége (körülbelül 80 %-a) már a közérdekű társulat kategóriába tartozott. A társulatok teherbíróképességét sem lehetett a végtelenségig kihasználni, ezért a törvény a közérdekű társulatoknál bevezette a maximális megterhelés elvét. Eszerint, ha az összeg meghaladta az elöntésnek közvetlenül kitett ártér új kataszteri tiszta jövedelme hússzorosának - ez volt a föld értéke - a 60 %át, valamint a magasabban fekvő ártér kataszteri tiszta jövedelme hússzorosának 20 %-át, a többletkiadásokat az állam fedezte. Szükség esetén tehát a társulatok államsegélyben részesültek. A Tisza völgyében az első világháború előtt 40 társulat működött, melyek saját erejükből kiépített 3555 km hosszú töltésekkel 4 487 750 kh-at ( 25 827 km 2 ) ármentesítettek. (IHRIG, 1973) Összes beruházásuk 1914-ig 259,2 millió aranykorona értéket képviselt (ebbe beszámították az addig elvégzett belvízlevezetés költségeit is), az állam által 1867-1914 között mederren-
