Dunka Sándor: A Hortobágy-medence régi vizei és a tógazdálkodás (Vízügyi Történeti Füzetek 14. Budapest, 1996)

A HORTOBÁGY-MEDENCE SZABÁLYOZÁS UTÁNI HELYZETE: ASZÁLY, SZIKESEDÉS

Számos korábbi példa is bizonyítja, hogy a szárazság a Hortobágyon független volt a Tisza árvizeitől. 1829-ben például nem volt árvíz, kiszáradtak a tavak, a mocsarak, még a „kadarcsok" is, tavasszal viszont olyan nagy esőzések voltak, hogy a gulyajárásokon bőséges legelőt találtak a szarvasmarhák, a jószágtól elzárt területeken hatalmas boglya szénákat kaszáltak. A holt Kadarcsban pedig térden felül ért a piros virágú lóhere. 1836ban még a Hortobágy vize is kiszáradt, nem maradt vizes rét, elmaradt a következő évben a tavaszi árvíz is. Ugyanakkor tavasszal gyakran esett az eső, s gazdag réten legelt a gulya, a ménes, a juhnyáj és a konda. Mindaddig tartott ez a kedvező helyzet, amíg június közepe táján a Tisza kiömlő árja elborította a gazdag legelőt. 1842-ben és 1843-ban sem borította árvíz a pusztát, a sok eső miatt mégis jó legelője volt a jószágnak és azokon a helyeken, ahol máskor seperni lehetett a sziksót, térdig érő fü termett. 1860ban pedig, amikor már elzárták a Tiszát, s árvize nem öntötte el a Hortobágy-medencét, az elolvadt hó és a gyakori esőzések olyan gazdag és bőséges legelőt adtak, amilyenekre még a legöregebb pásztorok sem emlékeztek.

25 A következő év viszont már száraz volt. Mivel a vízrajzi szolgálat hazánkban ekkor még nem létezett, vízállások vonatkozásában csak a hírlapok tudósítására támaszkodhatunk, 1861 novemberében a Tisza vízállását már oly csekélynek mondták, aminőre régóta nem emlékeztek. Mellékfolyói pedig annyira leapadtak, hogy az erdélyi határhegyekről nem lehetett rajtuk tűzifát szállítani. De nemcsak a Tisza völgye küszködött ezidőtájt a vízhiánnyal. „A Duna is oly sekély, hogy több állomásnál a hajók nem köthetnek ki, hanem csónakon szállítják partra az utasokat és a poggyászt. A Margitszigetről pedig száraz lábon lehet a mellette levő kis szigetre átjárni."

26 A szárazság 1862-ben fokozódott. Augusztusban „a Tisza a nagy szárazságban annyira megapadt, hogy Szolnokon felül gabonával és repcével megrakott 13 hajó kénytelen vesztegelni, sem előre, sem hátra nem mozdulhatván, mert a víz mélysége nem több másfél lábnál (48 cm)."

27 Ebben az évben a Hortobágy hídja alatt száraz lábbal jártak.

28 Nagy-Kun-Túrkeviről a Vasárnapi Újság tudósítója november 3-áról a következőket jelentette szerkesztőségének: „A marhavész 2 éve dühöng, s elvitte a szarvasmarhák nagy részét. Ehhez járult a múlt évi, s az idei termés szűk volta, sok helyen a belevetett magot sem adja vissza a szántóföld. A most őszön elvetett mag is a föld alatt van, holott ilyenkor már ki szokott kelni. Fenyeget a mindig lejebb menő föld árja, kutaink kezdenek kiszáradni, folyóvizünk nincs. Egész nyáron nostanáig nem volt nálunk eső."

29 A szárazság 1862-63 telén még fokozódott. Az év olyan száraz volt, hogy a lakosság és a jószágok ellátásához szükséges gabona és szálastakarmány 1863 tavaszára több községben elfogyott, csak a sárréti községeknek volt csekély feleslege. A tél igen enyhe volt, a tavasz pedig száraz, szeles időjárással köszöntött be. A silány őszi vetést, —ami az aszály miatt amúgy is pusztulásnak indult, - a gazdák kénytelenek voltak lelegeltetni, hogy amíg kedvezőbbre fordul az időjárás, a jószágok éhen ne vesszenek. A csapadékos időjárásba vetett remény azonban szertefoszlott. Eső hiányában a tavaszi vetés ki sem kelt, a legelő pedig gyökerestül kisült. 1863. május 28-án Debrecen város küldöttsége „felnézte" a határt, s a jelentés szerint az ondódi és a nagyhegyest pusztákon levő őszi vetés teljesen kiégett. „Már akkor úgy néztek ki a mezők, mintha szalmával lett volna bedugulva a föld. A tavasziak alig voltak 3 hüvelyk magasak, s a legjobb kaszálókon nem volt annyi fű, ami egy kaszavágást érdemelne. A kadarcsi kocsmától kezdve pedig 45 000 kat. holdnyi legelő annyira kiégett, hogy a legtelkesebb helyeken sem volt zöldség látható, a szikesebb részeken pedig a föld a szó legszorosabb értelmében sivatag. Az elhagyott birkaszállásokon helyenként 4-500 darab juhcsontváz, az éhen elesett állatok hullái voltak összegarmadolva, s a még a legelőn lézengő emlős szarvasmarhákból 8—10 darab döglött el az éhség