Dunka Sándor: A Hortobágy-medence régi vizei és a tógazdálkodás (Vízügyi Történeti Füzetek 14. Budapest, 1996)

A VÍZ VISSZAJUTTATÁSA A HORTOBÁGY-MEDENCÉBE

kúpokon beszivárgó víznek esetenként több száz kilométeres utat kell megtennie, gyakran gyenge vízáteresztő képességű rétegeken át. A folyamat geológiai korszakokon át jellemezte a Kárpát-medence alföldi süllyedőkének talajvízmozgását, a következmények azonban nem voltak szembetűnőek. A XVI. és XVII. században a hódoltsági területen az elvadult, vagy szándékosan elterelt vízfolyások elöntései, a tartósan, - vagy árvizek alatt időszakosan - keletkezett vízborítás feloldotta és nagyobbrészt elszállította a felszíni talajrétegek halmozódó sókészletét. Amikor a folyók szabályozását és az ármentesítést befejezték, a mentesített terület egyes részein megjelent az alsó talajrétegekből folyamatosan pótlódó szik.

38 Erdélyi Mihály tanulmánya a kérdés hidraulikai oldalával foglalkozott, de figyelembe vette a geológiai adottságokat is. A kérdés teljeskörű megoldásához azonban szükség lenne egyéb, - elsősorban vízkémiai - vizsgálatok elvégzésére, valamint az artézi kutak fúrásmintáinak kémiai elemzésére is. Amint látjuk, a szikesedés kérdésében máig sem alakult ki egységes álláspont. Azt azonban kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy a Hortobágy völgyének mezőgazdaságilag hasznosítható területté való átalakítása érdekében feltétlen szükség volt az ármentesítésre és a belvízrendezésre, hogy a területet a káros vizektől meg lehessen szabadítani és a talaj további romlását meg tudják akadályozni. A terület gazdaságos kihasználása érdekében a következő lépésnek a hasznos vizek visszajuttatásának kellett volna lennie. A VÍZ VISSZAJUTTATÁSA A HORTOBÁGY-MEDENCÉBE A Hortobágy-medence csatornázásával a területen megtelepedett magyarok már a középkorban foglalkoztak. Szántóföldjeik mentesítése érdekében levezető csatornákat ástak, ezek azonban csak legfeljebb egy-egy uradalom, vagy az uradalom egy részének lecsapolása érdekében épültek, tehát csak kisebb területek vízgazdálkodására voltak hatással. A török hódoltság megszűnése után, a XVIII. század elején kezdtek újra foglalkozni a területen csatorna építésével. Az Árkuson a belvizek levezetése érdekében 1716-21 között ástak egy 5,34 km hosszú mesterséges medret. Azonban az ezt követő tervezett vízügyi beavatkozások sem a mezőgazdasági hasznosítás érdekeit, hanem elsősorban a vízi szállítás érdekeit szolgálták. 1727-ben a Magyar Királyi Kamara megbízta Ternyey János nevű főintézőjét, hogy tegyen tanulmányokat egy Tiszadobnál kiinduló, a Méhesén Vörösnádasfok és Mélyvölgy nevű vízereken a Debrecen melletti Szepes pusztáig húzódó és a Berettyón át a Sárrétig haladó hajózható csatorna építésére. Ternyey 1727 augusztusában tárgyalt Benyei Mihály debreceni főbíróval, de nem tudtak megállapodni, mivel a kamara ingyenmunkával akarta megépíttetni a csatornát. Lippert Gábor nagyváradi földmérő fel is mérte a területet és a rajzokat is elkészítette (6. ábra), a terv azonban pénz hiányában nem valósult meg. 1764-ben ismét felvetődött a csatorna megépítése. Debrecen város tanácsa meg is bízta az ohati inspektort, hogy árvízkor a fokokon kiömlő vizek útjáról kérdezze meg a hortobágyi gulyásokat. A gulyások válaszát az intéző a következők szerint jegyezte fel: „A Gulyások irelete ez hogy könnyebben a Hortobágyba vizet hozni nem lehetne, mint ezen delimentioban meg jegyeztetett, p.o. elsőben is az Árvíz a Selypesen szokott kijönni a Tiszából. A. Selypesből a Polgári Folyásra, B. A Folyásból az Egyház Feneke Fokára. C. Ebből egy kis Canáliskán a Bodon fenekére. D. ebből pedig más kis Canáliskán a kis Kerecsére E. A kis Kerecséből a hoszu Laposra, F onnan ismét az Szandalik folyására és úgy megyén a Hortobágyra G. Azbumakié 21. Marty 1764 "

39 A gulyások az elmondottakról egy kezdetleges térképet is rajzoltak. (7. ábra). Azonban az egyszerű em-