Fejér László – Lászlóffy Woldemár: A hidrometria magyarországi fejlődése (1700-1945) (Vízügyi Történeti Füzetek 13. Budapest, 1986)

Bevezetés

1935-ben, a kultúrmérnöki hivatalok tervezéseinél nélkülözhetetlen lefolyási tényezők megállapítására néhány kisebb, zárt vízgyűjtőjű vízfolyáson, a végrehajtott hidrológiai tanulmányok érdekében szaporították a vízrajzi szolgálat vízmennyiségméréseinek számát. Jórészt a megnövekedett műszerkészletnek köszönhető az az 1939 és 1942 között végzett többezer vízhozammérés, amelyek egyrészt az 1938: XX. öntözési törvény végrehajtására létesített Országos Öntözésügyi Hivatal, másrészt az Országos Vízerőügyi Hivatal működéséhez fűződtek, s amelyeket az átmenetileg magyar közigazgatás alatt álló hegyvidéki területek vízfolyásain tettek az Alföld öntözési lehetőségeinek felkutatására, illetve az ezzel kapcsolatos energiatermelési tervek elkészítésére. A Vízerőügyi Hivatal 1941-ben az úszómérés terén vezetett be egyszerű, de eredeti újítást. A kutatásai tárgyát adó heves vízjárású hegyi folyók hirtelen keletkező és gyakran éjszaka levonuló árhullámainak hozamát világító úszókkal mérték. Az egyszerű rúdelemet és zseblámpa égőt néhány drótszállal erősítették az úszót képező falapra. A néhány fillérnyi költséggel előállított úszók természetesen veszendőbe mentek, de ez az áldozat szóba sem került amellett az érték mellett, amit egy rendkívüli árvíz hozamának — legalább közelítő — ismerete jelentett. A hidrológiai kutatásokkal kapcsolatos hidrometriai munkálatok az időközben bekövetkezett háborús események következtében háttérbe szorultak. A világháború utolsó évében már nem is folyt számottevő vízhozammérés, s a csatatérré vált országban sok helyen a vízmérceészlelés is szünetelt. Mindez azonban már csak szomorú végtörténete volt egy olyan időszaknak, amelyre visszatekintve jogosan hangzott el a megállapítás: a maga egészében 63. ábra. A Berényi-féle vízsebességmérő műszer