Fejér László – Lászlóffy Woldemár: A hidrometria magyarországi fejlődése (1700-1945) (Vízügyi Történeti Füzetek 13. Budapest, 1986)

Bevezetés

tette az észlelést. A nagyobb mérési érzékenység elérésére a dinamikus cső alsó, nyitott végét tölcsérszerűen kibővítették, de a kívánt célt nem sikerült elérni, mert a víz lökő ereje nagyobb felületre jutva méginkább erősítette a csőben mozgó vízoszlop ingadozásait. Jelentős változást hozott a műszer fejlődésében a német REICHENBACH újítása (1845), aki egy olyan csavart szerelt a csövekre, amellyel mindkettőt egyidejűleg a víz alatt el lehetett zárni, s — a csöveket a felszínre hozva — leolvasható volt a vízoszlopok magasságkülönbsége. Gondot okozott viszont, hogy ezzel a módszerrel csak a pillanatnyi sebességet tudták megmérni, ezért aztán a mérést sokszor ismételték meg ugyanazon a helyen. A Pitot-cső tökéletesítésében nagy szerepe volt H. DARCYnak is (1856), aki a statikus csövet is meggörbítette, de a dinamikus csőhöz képest 180°-kal ellentétes irányba állította. A két cső egyidejű megszívásával a vízoszlopok a folyóvíz felszíne fölé emelkedtek és leolvasásuk a műszer kiemelése nélkül is megtörténhetett. A Darcy-féle megoldást AMSLER-LAFFON fejlesztette tovább, az általa szerkesztett műszert használta HORVÁTH Ignác is méréseinél (42. ábra). A Pitot—Darcy-cső csekély keresztmetszeti méreteivel csak kis mértékben akadályozta meg a víz áramlását, és ezért a partoknál, csekély mélységű folyómedreknél talajközelben igen alkalmas volt a sebességek eloszlásának felderítésére. Ilyen helyeken ugyanis a szárnnyal való mérés mindenkor nehézségekbe ütközött.