Fejér László – Lászlóffy Woldemár: A hidrometria magyarországi fejlődése (1700-1945) (Vízügyi Történeti Füzetek 13. Budapest, 1986)

Bevezetés

7. A HIDROMETRIA AZ INSTITUTUM GEOMETRICUM TANTERVÉBEN A vízmozgás törvényszerűségeinek kérdései természetesen az Institutum előadási anyagában is szerepeltek. Az elméleti oktatást PETZELT József, a „geometrica practica" [gyakorlati mértan] tanára, már az 1841. évi kinevezését követően geodéziai és vízmérési gyakorlatokkal egészítette ki, melyek 1843-ban és 1845-ben a Dunán (többek között a folyó újpesti és soroksári ágában) folytak, de 1847-ben PETZELT és hallgatói Szécsénynél az Ipolyon mértek, mert — mint PETZELT írja egyik jelentésében — a „különböző vízi gyakorlatokra megfelelőbbek a kisebb folyók".

57 A mérések során elsősorban a szelvények pontos felvételét gyakorolták, a vízhozam megállapításához nem végeztek sebességméréseket. Ugyanakkor PETZELT fontosnak tartotta a vízsebességképletekhez oly fontos mederfenék vizsgálatot, mivel az 1847-es gyakorlatok céljára az Építési Főigazgatóságtól 1 db földfúrót kért kölcsön, s kérését azzal indokolta, hogy az egyetem mérnöki gyűjteményéből mindez hiányzik.

58 A korábban nagyon szegényes mérnöki gyűjtemény PETZELT professzorsága alatt nagymértékben gyarapodott. Kinevezése után azonnal beadvánnyal fordult az Egyetemi Tanácson át a Helytartó Tanácshoz, hogy az Institutum számára engedélyezzék geodéziai és hidrotechnikai műszerek beszerzését a bécsi Kraft cégtől. A kért műszerek listáján a Woltman-szárny is szerepelt. A kérés teljesült, ugyanis 1845ben az Egyetemi Tanács póthitel kiutalását kérte, mert — többek közt a „Woltmani Vízhamarságmérő" és a Pitot-csövek megdrágultak.

59 Az osztrák PETZELT valószínűleg jól tudott magyarul. Az előadásairól készült 990 oldalas litografált „Vízmoztan" jegyzet mégis az első magyar nyelven írott összefoglaló jellegű víztan (1847).

60 Munkájának II. főszakaszában ismerteti a folyó víz mozgásának azon elveit, amelyek a hidrometriai rész tárgyalásánál alapul szolgálnak. Igy szól például a folyó keresztszelvénye vízfelszínének domború voltáról (az apadáskor homorú felszínről nem tesz említést), de hozzáteszi, hogy annak mértéke elenyésző. Megemlíti, hogy a függélysebesség a felszíntől a fenék felé csökken, s hogy a legnagyobb sebesség a felszín alatt található, de a különbséget oly csekélynek tételezi fel, hogy a számításnál nem javasolja azt figyelembe venni. A függélysebesség vonalát GERSTNERre és VÁSÁRHELYI-re hivatkozva ellipszisnek ül. parabolának tekinti, de a görbe vonal helyett a felszíni és fenéksebesség értékeket összekötő egyenes vonalat (húrt) tartja a számítások megkönnyítésére elfogadhatónak. Külföldi szerzők alapján a függély középsebességét v^ a felszíni sebesség (v

0

) segítségével a Vk = 0,915 v„ képlettel, a szelvény középsebességét v

ksz = 0,915

2 v

0 = 0,837 v

0 képlettel, az adott h' mélységben mért sebességet pedig — XIMENES, BRÜNINGS és FUNK megfigyeléseire támaszkodva — a Vh' = v

0 (1 —0,82 ~) összefüggéssel adja meg. A jegyzet Vízépítészet című részének 1. szakasza 31. oldalon ismerteti a vízhozammérés különféle módozatait és az ahhoz szükséges eszközöket (úszó, kapcsolt úszó, botúszó, lapátkerék . . . stb.). Leírásából megismerhetjük a hazai gyakorlatban használt „Woltman vízmérői * Magyar elnevezés szerint: a gyakorlati mértan és vízépítészet **GARZÓ Imre visszaemlékezéseiből

61 tudjuk, hogy ő 1845-ben már magyarul vizsgázott, ami csakhamar követőkre talált, s később minden jegyzetet magyarra fordítva sokszorosítottak. E szövegek persze gyorsfordítások voltak, s így a szöveges részek és a számítások adataiba — amint erre a Vízmoztanban is gyakran akad példa — sok hiba csúszott.