Fejér László – Lászlóffy Woldemár: A hidrometria magyarországi fejlődése (1700-1945) (Vízügyi Történeti Füzetek 13. Budapest, 1986)
Bevezetés
3. A VÍZSEBESSÉGMÉRÉS ELSŐ HAZAI EMLÉKEI A hidrometria fejlődésének fentebb leírt kezdeti szakasza idején hazánkban nagyobbrészt a török volt az úr. A török uralom alóli felszabadulást követően megkezdődött az állandó háborúk miatt elnéptelenedett országrészek újbóli betelepítése, s ezzel együtt a mezőgazdaság fejlődését elősegítve a korábban mocsarassá vált területek lecsapolása és a zabolázatlan vizek szabályozása. Magyarországon ez idő tájt több ezer vízimalom működött. A malmok ill. malomcsatornák vízhozamának megállapításához legalább tapasztalati úton ismerni kellett a folyóvizek és patakok sebességét is. A 18. század elejének technikai színvonalát reprezentáló könyv — a ,, Theatrum machinarum generale" 12 , melyet Jacob LEUPOLD (1674—1727) adott ki 1724ben — ismert volt az országban is, sőt nem egy helyen tankönyvként használták. A könyv, sok más közt foglalkozik a hidraulikával, s a víz sebességét mérő műszerekkel is (6. ábra). A nálunk használt eszközök és módszerek feltehetőleg megegyeztek a könyvben leírtakkal, de komoly tudományos, s főképpen rendszeres megfigyelésekről nincs tudomásunk. A 18. század közepétől végzett helyi jellegű vízimunkálatok — egy-egy lecsapoló árok vagy mederátvágás elkészítése, fattyúág elzárása vagy töltés emelése — még nem tették szükségessé a vízhozamok ismeretét. Az első nagyobb vízépítési munka a Délvidéken 1758-ban megindult Bega-szabályozás és bánáti vízrendezés érdekében sem mértek vízhozamot. A 18. század második felében az ország gazdasági élete a békés körülményeknek köszönhetően nagyobb ütemű fejlődésnek indult, s a vízügyi tevékenység iránti érdeklődés is megélénkült. Még a közigazgatás emberei sem nélkülözhették az elemi vízépítési ismereteket. Talán a megnövekedett igény hozta magával, hogy 1783-ban mindjárt két könyv is megjelent Magyarországon, amelyben szó esik a víztömeg megmérésének módjáról. A győri akadémia tanára, HADALY Károly (1743—1834) megírta hallgatói részére — még latin nyelven — „Elementa hydrotechniae" (A vízépítéstan elemei) c. könyvét 13 , az első hazai vízépítési szakmunkát (1783). A sokoldalú szerző (1810-től a pesti egyetemen az elméleti és gyakorlati matematika, a polgári és mezőgazdasági építészet és a vízépítéstan nyilvános rendes tanára) felkészültségére vall, hogy munkájában megtaláljuk a kor legtökéletesebb vízsebességmérő műszerének, a Pitot-csőnek rajzát (7. ábra) és használatának leírását, amely a könyvet a hidrometria legrégibb magyarországi emlékévé avatja. Ugyancsak latin nyelven jelent meg HORVÁTH Ker. Jánosnak (1732-1800) a budai egyetem kísérleti mechanika és fizika professzora ,,Praelectionum mechanicarum" (Mechanikai előadások) könyvének második kötete 14 , melyben a hidrostatika és a hidraulika kérdései szerepelnek. A könyv elsősorban a malomcsatornák és a malomkerekek méretezése kapcsán foglalkozott a vízhozamméréssel. HORVÁTH véleménye szerint „... a víz sebessége ... nem állandó az egész szelvényben, hanem ... a partok felé haladva a mozgás — akadályoztatása miatt — egyre csökken, ... a víz felszínétől a fenék felé haladva egy bizonyos pontig növekszik, azután e ponttól a mederfenékig — a fenék okozta ellenállás következtében — ismét csökken.. ." A vízsebességmérő módszerekről elmondja, hogy ,,... azok sajnos mindeddig nem oly tökéletesek, hogy ne járnának együtt jelentős nehézségekkel...", majd ismerteti a gömbúszóval, a Pitot-csővel és a kvadránssal végezhető mérési módokat.
