Koroknai Ákos – Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)

14. ábra. Az ózdi lakótelep fürdő épülete Az első világháború kitörése nemcsak a nemzetgazdaság egészének fejlődését akasztotta meg, hanem a „vízügyek"ét is. A vízügyekkel való foglalkozás hosszú időre háttérbe szorult. A századforduló óta hozott hatósági intézkedések, ha erélytelenül és felemás megoldásokkal is — de már kezdték az ipari vízhasználatok átalakítását, módosítását megkövetelni. A háború után ilyen intézkedéseket alig hoztak. A nagyipar környezetszennyező hatásába szinte beletörődtek. Elősegítette a kérdés elhanyagolását, hogy az új országhatárok között a vízszennyezések országos jelentősége látszólag csökkent. Ezt az idézte elő, hogy a világháború előtt a vizeket leginkább szennyező ipartelepek a nemzetiségi területeken, főleg a Felvidéken és Erdélyben voltak. A kohó-, vas- és acél, fafeldolgozó- és papíripar üzemei nagyobbrészt a viszonylag kis vízhozamú hegyi patakok, vízfolyások mellett települtek. Az új országhatáron belül megmaradt régi és újonnan keletkezett gyártelepek viszont inkább a két főfolyam —- a bővizű Duna és a Tisza — mellett helyezkedtek el. Környezetszennyező hatásuk így kezdetben sokkal kevésbé jelentkezett. Az olyan gyártelepek, mint az RMST ózdi, borsodnádasdi és salgótarjáni üzemei, ahol nemcsak a vízszennyezések problémájával, de a vízbeszerzés gondjával is foglalkozni kellett, ritkaság számba mentek. A vaskohászati termelés az első világháború után is egyre több üzemvizet igényelt. Nagy vízfogyasztók voltak a nagyolvasztók mellett az acélkemencék, a hengersorok, a hőerőgépek is. Ezeknél a hűtővízellátást kellett \