Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja III. rész, A vízgazdálkodás eredményei 1945-1975-ig. (Vízügyi Történeti Füzetek 10. Budapest, 1976)

6. Összefoglalás (Tanulságok és feladatok)

mészét és társadalom egyensúly-zavarait, ellentmondásait is. Ahol ugyanis a termelést a piac érdekei irányítják, célja és eredményességének egyetlen mércéje pedig a profit, ott ez az öntörvényű mechanizmus, a termelés természeti alapjait veszélyeztető rablógazdálkodással — a munkaerőhöz hasonlóan! — a természetet is kizsákmányolja —, miként Marx Károly, a mezőgazdaság kapitalizálódásának elemzése során, már több mint száz évvel ezelőtt megállapította. (Sajnálatos, hogy a marxizmus e gondolati vívmányai — a környezetrombolás problémáira és — védelem feladataira vonatkozó egyéb felismerésekkel együtt — mind ez ideig nem váltak közkinccsé. Mert korunk technicista szemlélete a „haladás" fetisizálásával gyakran sugallja az olyan téveszméket, hogy a tőkés termelés jellemzői, hatásai nemcsak törvényszerű jelenségnek, hanem szükségszerűnek, sőt pozitív „vívmánynak", „eredménynek" tekinthetők. Pedig miként az embernek az ember által való kizsákmányolása nemcsak nem pozitív vívmány, hanem nem is örökérvényű és megváltoztathatatlan szükségszerűség (éppen ellenkezőleg: a kapitalizmus belső ellentmondásainak kiéleződése teremti meg a lehetőséget ennek a történelmi korok sorára jellemző jelenségnek a felszámolására!), — ugyanúgy nem megváltoztathatatlan „törvény" a természetnek az ember által való kizsákmányolása sem. És különösen nem az a szocializmus és a tudományos-műszaki forradalom körülményei között! Ez a felismerés pedig különösen fontos. Hiszen, míg az előbbi jelenség „csak" egy adott társadalmi rendszer túlhaladását, egy magasabb megszületését készíti elő — az utóbbi „fejlődési tendencia" minden emberi társadalom fennmaradásának lehetőségeit ássa alá, az egész emberiség jövőjét veszélyezteti . . .) Az ártéri gazdálkodás és a szántóföldi gazdálkodás tájrendszer-váltása tehát nem a szervezők elgondolásai szerint történt. Már csak azért sem, mert ez a folyamat viszonylag későn kezdődött, kedvezőtlen történeti körülmények között zajlott le s így teljes egészében a mezőgazdaság-kapitalizálódása általános fejlődési törvényeinek hatása alá került. Az mindenesetre vitathatatlan tény, hogy az ártéri gazdálkodás valójában fejleszteni kívánt ősi ,,vízhasználatainak" megfelelő korszerű „vízhasznosítások": — a (gőz)hajózás, a halászat-tógazdálkodás, a („mesterséges") öntözés és a rétöntözésen alapuló állattartás stb. — nem fejlődtek ki. Sőt ezek az ősi és egykor jelentős termelési ágak, illetve tevékenységek — természeti alapjuk átalakulásával és az arra épülő ősi, népi formák kiveszésével — szinte teljesen elhaltak. A történelmi zsákutcából, a reformkori hagyományokhoz való tudatos visszatéréssel, kiutat kereső Sajó Elemér kezdeményezésére kialakított öntözési program (1937) ezért nem juthatott túl korszakunk végéig sem a korszerű vízgazdálkodás alapozó-előkészítő munkáján. Ráadásul megnehezítette ennek a háborús évekbe torkolló időszaknak a vízügyi helyzetét, és súlyosbította feladatait, hogy az 1940-es évek elején egy félévszázad óta nem ismert károkat okozó csapadékos, ár- és belvizes periódus kezdődött. III. A VÍZGAZDÁLKODÁS EREDMÉNYEI (1945—1975) A felszabadulás után ilyen alapokon — ilyen terhes örökséggel, sot a háború pusztításaival is súlyosbított helyzetben — kezdte meg munkáját az újjászervezett vízügyi szolgálat. Feladatait egyértelműen meghatározták a történelmi előzmények és világosan megfogalmazhatók voltak az adott történelmi helyzet alapján: a kialakítandó új, magasabb rendű társadalmi és gazdasági rendszer követelményeinek megfelelő korszerű vízgazdálkodás megteremtéséről volt szó. Még pontosabban: a szocialista tervgazdálkodás (a szocialista mezőgazda-