Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)
5. A „Tiszavölgy rendezésének" további feladatai — A vízhasznosítások helyzete a Közép-Tisza vidékén a XIX—XX. században - 5.1. Vízi utak, csatornák, kikötők
Az ősi naturális gazdálkodás újabban feltárt vízhasználataira vonatkozó adatok új megvilágításba helyezik a reformkor vízszabályozási törekvéseit, s elsősorban a helyi, tiszavölgyi adottságokat legjobban ismerő úttörők Vedres István és Beszédes József munkásságát. Mind az úttörőknek, mind a későbbi tervezőknek egy alapvető tévedése volt, az t.i. hogy a feudális gazdálkodás keretei között kialakult vízhasználatokat — „műszakilag" korszerűsítve — átültethetőnek, sőt kifejleszthetőnek tekintették a brutálisan előretörő kapitalista árutermelés viszonyai között: közvetlenül átmenthetőnek a jövőbe. A történelem logikája azonban ilyen egyenesvonalú fejlődést nem ismer. A kialakuló, nem egyszer saját fejlődésének alapjait, lehetőségeit is veszélyeztető piaci árutermelés (jelen esetben főleg a gabona- ill. szemtermelés) viszonyai között az adottságokkal számoló, tervszerű fejlesztésre nem volt lehetőség. így nemcsak a vízhasználatok szerepe, jelentősége csökkent, hanem egy részük meg is szűnt. A vízi utak ill. a hajózás várt fejlődése a Tisza völgyén — elmaradt, a halászat-tógazdálkodás lehanyatlott, az „öntözés" pedig, az árvizek ősi, természetes öntözésének megszűnésével és az állattenyésztés hanyatlásával, csaknem teljesen eltűnt . . . A továbbiakban adatainkat a fenti mozzanatok köré rendezve igyekszünk áttekinteni a vízhasználatok-vízhasznosítások helyzetének alakulását a „rendszeres szabályozások" végrehajtása során; az ősi vízhasználatok hanyatlását, majd eltűnését — és a korszerű vízhasznosítások kezdeteit, kibontakozásuk (újabb) előfeltételeinek, lehetőségeinek kialakulását. 5.1 VÍZI UTAK, CSATORNÁK, KIKÖTÖK A jogalkotásunk által legáltalánosabb érdekűnek tekintett és ennek megfelelő előjogokkal támogatott vízhasználat a hajózás volt. A Corpus Juris „vízjogi előzményei" elsősorban a hajózás szabadságának jogi és műszaki feltételeivel foglalkoztak, mégpedig nemcsak a kamara haszna, hanem általában a hegy- és síkvidéki területek természetes termék- és árucseréje érdekében is. A rendszeres szabályozásokat megelőző folyószabályozási tevékenység (lényegében: a meder fenntartása) elsősorban a hajózás érdekeit szolgálta mindenütt; költségeit pedig a kamara által biztosított „sóalapból" fedezték.*™ Ilyen előzmények után különösen meglepő, hogy a Tisza-szabályozás hosszú évtizedekig elhúzódó kivitelezése során mennyire háttérbe szorultak, milyen kevéssé érvényesültek a vízi útfenntartás és fejlesztés eredeti szempontjai — és érdekei. Pedig a hajózás fejlesztése még a Tiszavölgyi Társulat célkitűzései sorában is szerepelt. Sőt — s ez kevéssé ismeretes — a társulat szervezése során, és keretében, 1846-ban, létrehozták az Első Tiszagőzhajózási Társaságot is, amelynek működése azonban a DDSG (az Első Dunagőzhajózási Társaság) ellenlépésein megbukott. 129 Később, a DDSG, a Drávához hasonlóan, ismételten megkísérelte a rendszeres tiszai gőzhajóiáratok fenntartását is (az 1860-as és 70-es években), de a kedvezőtlen mederviszonyok ill. a rövid hajózható szakasz és az ebből adódó gazdaságtalanság miatt s kezdeményezések nem jártak sikerrel. * Vagyis a folyószabályozás valójában a kamara „befektetése" volt a vízi utak fenntartása s ezen keresztül a kamarai bevételek, elsősorban a sószállítás jövedelmének biztosítása érdekében. A korábbiakhoz hasonlóan a megemelt sóalapból fedezték a rendszeres szabályozásokat előkészítő folyami felméréseket, sőt a szabályozások költségeit is. (Amennyiben t. i. a szorosabb értelemben vett mederszabályozást, a vízi utak állami feladatnak tekintett fenntartását szolgálták.) Az is ismeretes, hogy a vízügyi igazgatás korszerű szervezete a Hajózási Igazgatóságból fejlődött ki (1773—1785.)
