Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.3 A török hódoltság kora (XVI—XVIII. század)

nizmusnak tűnik a terület ősi ártéri gazdálkodásáról adott kép, azonban a fejlődés későbbi útjainak nyomozása során felmerülő, s már közismertebb adatok is igazolják e vázlat realitását. Hasonlóképpen azt is, hogy az a kép, amelyet a késő középkori, majd a XVIII. századi, idegen utazók rajzoltak Magyarország bőségéről és gazdagságáról, a mátraalji — hevesi Közép-Tiszavidékre is áll. Területünk bemutatott ártéri gazdálkodásának színvonaláról, országos jelentőségéről nemcsak leírások, de a statisztika adatai is tanúskodnak: Láthattuk, hogy az egyházi szervezet XI/XII. századi kiépítésében, mind az egyházmegyék, mind a szerzetesrendek anyagi alapjainak megteremtésében milyen nagy szerepet játszottak a vízparti birtokok, elsősorban a Tiszaparti települések halászata, révjoga, esetleg vízimalmai és hajózása — sőt egész ártéri gazdálkodása. Érthető tehát Kálmán király 1100-ban kiadott vencsellöi dekrétuma, mely az István utáni birtokadományozások visszavétele során (15—16. §) külön intézkedik a halászó vizek visszavételéről, beleértve „a monostoroknak vagy egyházaknak adottakat" is. Megyénknek a Jászságon és Kunságon kívüli területén, természetesen a közeli egri püspökség és káptalan birtokai voltak túlsúlyban az egész középkor folyamán, már István óta. Ilyen ,,közeli" birtokosnak tekinthető még az óbudai és váci káptalan, a váci püspökség, a dömösi apátság, a nyúl-szigeti apácák és a fejérvári keresztesek, vagy a leleszi és zásztyi apátság különböző időkben felbukkanó birtoklása is. Meglepőbb viszont a garamszentbenedeki apátság 1075-ből eredő (és 1261-ben megújított) birtoklása. (Birtokai Szolnok vm déli részeitől, Csongrádon át egészen Békésig nyúltak.) Vagy éppen a nem kevésbé távoli Tihany és a már Ny.-Dunántúlhoz számító Pannonhalma, a hasonlóan távoli Titel, sőt az ország határán levő Szávaszentdemeter apátságainak, illetve kolostorának birtoklása. Később a megye határán, a Hortobágyon, feltűnik a halászati jogait hangoztató váradi püspök igénye is. Eddigi ismereteink szerint nincs még egy megye az országban, amelynek ilyen nagyszámú és távoli „gazdasági kapcsolatai" lettek volna, mint megyénknek, hiszen területén a középkor folyamán nem kevesebb, mint 16 egyházi nagybirtok osztozott. A másik hasonló tiszai megyében, Csongrádban csupán hét ilyen birtokot ismerünk: az egrit, a vácit, a garamszentbenedekit, a dömösit, a zalavárit, a titelit és a szávaszentdemeterit. Az északon határos, de már kevésbé tiszai jellegű megyében, Borsodban, pedig csak négyet: az egrit és a fejérvári keresztesekét, a megye területén levő bélháromkúti és a megyében birtokos Bors nemzetség által alapított (soproni) borsmonostori apátságét. E „gazdasági kapcsolatoknak" azonban nemcsak a száma figyelemreméltó, hanem távolsága is: nemcsak 50—100—150 km távolságokra levő földesurak, hanem 200—250 km-re — 4—500 km-es körzetben — levők ellátásában vett részt területünk jobbágysága. Mégpedig nemcsak hal-, gabona- és állatszállítmányokkal, hanem annál lényegesen differenciáltabb szolgáltatásokkal is, amibe a termékek rendszeres szállítását magát is beleértették. 3.3 A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORA (XVI—XVII. SZÁZAD) Az ősi ártéri gazdálkodás vezető termelési ágáról a halászatról-tógazdálkodásról minden szerző megállapítja, hogy a török kor e téren is a hanyatlás időszakát jelentette. Ez a megállapítás azonban csak bizonyos megszorításokkal és kiegészítésekkel érvényes, Igaz annyiban, amennyiben a kor általában is a népesség csökkenésével és a gazdasági élet hanyatló-