Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)
3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.1 A Tiszavölgy ősi ártéri gazdálkodása a korai középkorban (896—1242-ig)
Korai történetünk fontos forrásai az arab utazók leírásai, amelyek éppen úgy vonatkoznak vándorlásaink területeire, mint a Kárpát-medencére. Bármelyiket is idézzük a lényeg ugyanaz: települési viszonyainkat, gazdasági tevékenységünket meghatározó tényezők között éppen úgy emlegetik a rétek-legelők, sőt szántók-kertek termékenységét biztosító víz szerepét, mint ahogy ismételten hangsúlyozzák a halászat jelentőségét is: „A fűvel és a termékenységgel együtt vándorolnak... télvíz idején pedig a folyókhoz húzódnak s a telet partjain töltik halászva .. ." Ehhez csak azokat a forrásokat kell idéznünk még, melyek azt is hangsúlyozzák, hogy „a magyarok országa bővelkedik erdőkben és vizekben", és hogy, ,,sok vetésük van" . . . mert ezek a folyóvölgyek középkori gazdasági életére, vagyis ártéri gazdálkodásunkra, hasonlóképpen jellemzőek.* Nem kevésbé fontos a régészet tanúságtétele sem: a Tisza menti őskori és népvándorláskori települések életében a halászat mindig is nagy szerepet játszott, de viszonylag mégis keveset találunk köztük, mely halásztelepülésnek tekinthető. A halászfaluk itt éppen a magyarság megtelepedésével váltak uralkodóvá. A halászat ugyanis ekkor vált általános idényfoglalkozásból egy-egy nagyobb települési renden belül kialakuló munkamegosztás részévé. Ugyanakkor pedig népünk ősfoglalkozása a magyar-medence közismert kedvező természeti viszonyai között, — különösen a kalandozások megszűntével kényszerűvé vált állandó megtelepedés idején, — szükségszerűen jutott fokozódó szerephez. (Mindehhez már csak ötödik tényezőként járult, megerősítve ezt a folyamatot, az egyházak, ill. az egyházi előírások hatása.)** A régészet adatai között feltétlenül említést érdemel a közelmúltban feltárt (és ideiglenesen visszatemetett) T.örvény példája: a világosan felismerhetően két ütemben kialakult falu régebbi (honfoglaláskori) része: halászfalu, a másik későbbi (kb. XI. századi) részén viszont már az adottságokat sokoldalúbban hasznosító ártéri gazdálkodás folyt. Az ártéri gazdálkodásnak a megtelepedő magyarság által felismert és hasznosított adottságok alapján való kifejlődése feltehetően már a honfoglalás után megkezdődött, de a kalandozások befejeztével bontakozott ki. Mindenesetre István államszervezése idején — első okleveleinkből — már kiforrott alakban jelenik meg előttünk. A Közép-Tiszavölgy ártéri gazdálkodásának jellemzését a legcélszerűbb a korai vízrajzi helynevekkel kezdeni. Ezek ugyanis nemcsak azt bizonyítják, hogy a terület benépesítése és gazdasági életének fellendítése a magyarság megtelepedésével egyidejű, vagyis, hogy ez az ártéri gazdálkodás magyar vívmány, hanem azt is, hogy népi eredetű gazdálkodási mód. Korábba n erősen eltúlozták az egyház és a szerzetes rendek — valójában csak * Meglepő, hogy korábban mindezeket Levédiára és Etelközre vonatkoztatták (ill. vonatkoztattuk), holott szinte szemet szúr, hogy ezek az útleírások gyakorlati (kereskedelmi!) célú, vagyis egzisztenciális érdekűén igaz és friss, ,,up to date" információk voltak, tehát — keletkezési idejüktől függően — elsősorban a Kárpát-medencére vonatkoznak. A vita még nem zárult le, pedig amiről e források tudósítanak, olyan viszonyokat idéz, amelyek nemcsak a történelemből rekonstruálhatók: (ti. az állandó téli szállásokat környező legelőkön, ill. legelöszállásokon, „nyaralókon" folytatott ,,váltó"-legeltetés), hanem maradványaikban még a néprajzkutatások is találkoztak velük. (Az előbbire példa a tápéiak és a kiskunok közös és váltakozó legelőhasználata, az utóbbira pedig a mátraaljai Mezőség falvainak Tisza-ártéri legeltető szállásai (Györffy).) ** Az első halászfaluk királyi szolgáltató falvakként tűnnek fel. (E szervezet mása a kialakuló egyházi, majd világi birtokok szervezete.)
