Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

2. Szolnok - 2.1 Szolnok településföldrajza

Szolnok és közvetlen környéke vízügyi történetének másik forrása IV. Béla király 1261. évi, s az egri püspökség adományát megerősítő oklevelének „vízrajzi" részlete: „... továbbá Tiszapüspöki Tiszaszeg halászó rekeszeivel, amely sok halastaváról és halászóhelyéről nevezetes nemes Bala és Szajol szomszédságában, mely összes birtokok Hevesújvár és Borsod megyében fekszenek és Szent István által adományozottak..." Szolnok ártéri (fél)szigetéről elsősorban nyugati irányba vezettek szárazföldi utak. Kelet és dél felé —• a szandai mocsáron keresztül épített úttöltésen át — a vár melletti rév biztosította az összeköttetést. A honfoglalók a Tisza-vonal megszállásával egyidejűleg vették kézbe a Tiszát keresztező utak átkelőhelyeinek és forgalmának ellenőrzését. A kora-középkorra a Tiszán több átkelőhely alakult ki. Közöttük is a legfontosabbak (Tokaj, Poroszló-Füred stb.) közé tartozott az Erdélyből való sószállítás legrövidebb útvonalán kialakult szolnoki rév. (Buda és a DK-i országrészek kapcsolatát pedig a csongrádi, szegedi és kanizsai révek biztosították.) A vízrajzi adottságok alapján a legrégebbi időkben kialakult két fő útvonal — a K— Ny-i és É—D-i irányú út — hazánk területén találkozott és éppen a kedvező természeti viszonyok miatt e fő kereskedelmi vonalak iránya akkor is megmaradt, ha egy-egy birodalom helyébe új hatalom lépett. A honfoglalás után előbb Esztergom, később Buda lett a hazánkon áthaladó fő útvonalak központja. Ide érkeztek és innen indultak a hazai és külföldi utak szállítmányai. A Ny—K-i irányú „ősi kereskedelmi út" hazánkat érintő főbb állomásai: Bécs — Esztergom — Buda — Szolnok — Debrecen — Nagyvárad — Kolozsvár — Gyulafehérvár voltak. A központi hatalom fenntartása és a kereskedelem — elsősorban a sószállítás — lebonyolítása szempontjából Magyarország és Erdély számára mindenkor döntő jelentőségű — legrövidebb — útvonal Szolnokon haladt át, és ezért a szolnoki átkelőhely birtoklása mindenkor hatalmi kérdést jelentett. Városunk fejlődése szempontjából utóbb a Tisza folyó természetes víziútjának kialakuló forgalma is egyre fontosabb tényezővé vált. A Tisza felső szakaszáról és Máramarosból már a XI—XII. századtól kezdve megindult a só, és a fenyőszálfák majd egyéb termékek, árucikkek szállítása is. Az érkezett áruk raktározó és elosztó helye Szolnok kikötőállomása lett. Ide vezették a forgalmat a Zagyva-völgy szárazföldi és víziútjai is. Szolnokon — a szárazföldi és víziutak keresztezésében — az árucseréhez, a piacok és vásárok kialakulásához a legkedvezőbb természetes feltételek tehát adottak voltak. A település gyorsan fejlődött: átkelőhelyből és kikötőállomásból — száz évvel a honfoglalás után — István király idejében várispánsággá, és a sóútvonalat végig kísérő három (ill. hármas) megye székhelyévé vált. A várispánság szervezése az 1030 körüli évekre tehető, s a települést ez időtől nevezik — első várispánjának neve után — Szolnoknak. A szolnoki esperesség temploma mellett kialakuló piacok és vásárok forgalma is növelte a királyi vámszedőhely bevételeit. A központi hatalom megerősödésével, a szolnoki wrispánság — mint sókamarai szerv — hatalmas területeket tartott ellenőrzése alatt: felügyelete kiterjedt az Érmellék—Kraszna vidékére és a Szamos völgyére is, Erdély közepéig, a dési sóbányákig. A nagy területű vár-