Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

1. A Közép-Tiszavidék - 1.2 A természeti adottságok és a település

míg a Tisza-menti kisebb magyar települések jóval nagyobb arányban maradtak meg, illetve születtek újjá. Persze valójában a Kunság (sőt határosa a Hortobágy, illetve a Hajdúság) életében is hasonlóan döntő — s mint később látni fogjuk, ma már alig ismert, sőt alig hihető! — szerepet játszott a VÍZ; mégpedig településföldrajzi és gazdasági szempontból egyaránt. Igaz, e területnek nem voltak a jobb partéhoz hasonló, vagy állandónak nevezhető vízfolyásai, de annál gazdagabb volt időszakos, az évszakok vegetációs ritmusa szempontjából döntő jelentőségű, s olykor szinte méreteiben is az „anyafolyóval", a Tiszával vetekedő vízfolyásokban. (Valószínű, hogy ezek az ősmedrek éppen történelmünk utóbbi 1000—1200 éve folyamán váltak — és éppen a partjaikat elborító dús vegetáció és az árvizek feliszapoló-feltöltő hatása miatt! — állandó vízfolyásokból időszakos vízfolyásokká.) A Tiszától és a Körös-Berettyótól ma távolabb eső nagykun települések (Kisújszállás, Kunhegyes, Karcag, Túrkeve) is ezek mellett az egykor jelentős vízfolyások (Mirhó-Kakat, Zádor, Túr) vagy elhalt Tisza-ág mellett feküdtek (Kunmadaras). Az egész Nagykunság területének nagyobb fele e vízfolyások — ill. a Tisza és a Hortobágy—Berettyó folyók — árterülete volt, amelyet évente rendszeresen megöntöztek a Tiszának (éppen az említett vízfolyásokon keresztül) az alacsonyabban fekvő Körös—Berettyó völgyébe lehúzódó árvizei. Ez a természetes rét- és legelööntözés volt az egész Nagykunság híres marhatartásának és egész rideg-állattenyésztésének — egész gazdasági életének — az alapja. Ahogy az ettől keletre fekvő hajdúsági-bihari területek, a Hortobágy (vagyis: Debrecen) és az egész Észak-Tiszántúl állattartását is a Tokaj—Tiszadob közötti fokokon kilépő, a Hortobágy, Árkus-ér, Zádor stb. völgyén levonuló „rendszeres" tiszai árvizek tették lehetővé. Tévedés lenne tehát a Nemzeti Parkká nyilvánított Hortobágyban valami ősállapotot látni és megőrizni akarni; ez a flóra és fauna a terület természetes vízrajzi viszonyaihoz, árvízi elbontásához, természetes öntözéséhez volt kötve. A magyar Tisza-völgy és a kunsági—hajdúsági Tiszántúl öntözésének és ősi „ártéri gazdálkodásának" különbségét két közismert ősi öntözés analógiájával szemléltethetnénk, az utóbbi a különböző szintmagasságban haladó folyóktól közrefogott Mezopotámia („Folyamköz"!), míg az előbbi — ti. a Tiszavölgy folyó menti területei általában — inkább a Nílus ártéri viszonyaival, öntözéses gazdálkodásával állítható párhuzamba. Az egyes közép-tiszavidéki települések múltjából A már az őskorban (a neolitikumban*) lakott Közép-Tiszavölgy jobb megismeréséhez nagy mértékben járultak hozzá a Tiszalöki I, és főleg a Kiskörei II. Tiszai Vízlépcső építkezéseivel kapcsolatban kezdett régészeti kutatások. Az újonnan feltárt települések gazdag leletanyaga alapján a tiszai kultúrának egy eddig ismeretlen változatáról és mintegy Szolnoktól az Eger patakig terjedő jelentős középpontjáról: egy önálló „közép-tiszai kultúráról" beszélhetünk. E neolit kultúra eddig ismert fő lelőhelyei: Tiszakeszi— Ároktő, Tiszavalk—Négyes, Abádszalók—Kisköre és Szolnok. E kultúra képviselői az i. e. V. évezredben — mintegy 6000—6500 évvel ezelőtt — már nemcsak halásztak-vadásztak-gyűjtögettek, hanem az állattenyésztést és földművelést is ismerték. A réz- és bronzkorban újabb területek népesültek be: Tiszafüred—Tiszaörvény, valamint Poroszló, a vaskorban (népvándorláskorban) pedig Tiszanána. * Az újkőkorban.