Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)
3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.4 A vízszabályozások kezdetei és az ártéri gazdálkodás hanyatlása - 3.4.4 Az ősi ártéri gazdálkodás nyomai a terület gazdasági életében
Kertgazdálkodás: szőlő, gyümölcs és zöldségtermelés Amilyen törvényszerűen alakulnak ki az árterületek természetes „öntözésének" és mikroklímájának hatására a folyókat kísérő galériaerdők, olyan természetes, hogy ezekben a vizet kedvelő, magastörzsű, keményfájú gyümölcsök: a körte, alma, sőt a szilva is meghonosodnak. Láttuk, hogy területünkön a régmúltban is voltak az ártéri gyümölcsösök, főleg körtések (körtvélyesek). Ezek azonban az idők folyamán nemcsak kivesztek, hanem szinte még az emlékük is elenyészett; területünk gyümölcstermelése pedig az erdőkből a szőlőskertekbe tevődött át. Az ártéri gyümölcsösök szinte utolsó, írásos, nyomait a XVIII. századi medertisztító mérnökök jelentéseiben és Vásárhelyi Tisza-szabályozási tervének vízrajzi leírásában találhatjuk.* Pedig ennek az ártéri gyümölcstermelésnek egyik piaca -— valószínűleg a sószállítás és a tutajozás melléktermékeként — éppen Szolnok volt, amint azt több régi helyismereti munka megállapítja. A kortárs szakemberek a XVI 11 /XIX. század fordulóján még a Tisza völgyében is éppen olyan jól ismerték az árterek kedvező gyümölcstermelési adottságait, mint ahogy a jobban szem előtt levő és az ország határain túl is ismertté vált Duna menti gyümölcsösöket számon tartották a Georgicon tanárai — már akkor felfigyelve az ősi fajták kiveszésének veszélyeire.** A hazai pomológiai szakirodalom egyik korai termékében, a Kassán 1805-ben megjelent „Falusi kertész..." c. kitűnő kézikönyvben a következőkel olvashatjuk az ártéri gyümölcsösökről: „Mosánszki, Kormos, Varga, Zöldranét, Pogács, Bársony, Sóvári, Botzmány, és a többi, mely keményebb almagyümölcs nemek, a vizek folyási táj mellett ültettetnek sokkal jobban gyümölcsöznek és a többieknél téli való tartásra állandóbbak." Azóta a fajták nagy része valószínűleg már kiveszett, de sok van ami még megmenthető s talán az új, ellenálló fajták nemesítéséhez is felhasználható. Ami a hazai Dunavölgyét illeti, az újabb kutatásnak máris sok értékes ártéri fajtát sikerült megmentenie — legalább a feledéstől, ha a kiveszéstől még nem is. Hasonló feladat vár a Tiszavölgy pomológusaira is, éspedig sajátos, helyi célok érdekében. A Kiskörei Tározó és öntözőrendszer zöldövezetének kialakításánál ugyanis tekintetbe kellene venni az ilyen irányú hasznosítás lehetőségeit is: az erdők között — az ősi gyakorlatnak megfelelően — gyümölcsösöket kialakítani, hiszen a talajvízszint-ingadozás csökkenése ezek számára újra kedvező adottságokat teremt. Végül, hogy e — sajnálatosan — szokatlan gondolat realitásának, a hazai ártéri gyümölcstermelési hagyományok feltámasztási lehetőségeinek nagyobb nyomatékot adjunk, csak arra szeretnénk utalni, hogy a kiveszőben levő ártéri almafajták között volt nem egy, amelyet — fűzfára oltottak! (Fűz-alma, tüdő-alma, métött-alma stb.) E fajták egyikéről pedig — mely szinte önmagában szimbóluma lehetne a galériaerdők és a gyümölcsösök, bevezetőnkben említett, kapcsolatának! — már az első magyar nyelvű pomológiai munka: Lippay János hírős „Gyümölcsös kert"-je is megemlékezett, 1667-ben. A Tiszavölgy ősi ártéri gyümölcstermelésének nyomai, maradványai nemcsak a XVIII— XIX. századi térképeken láthatók, hanem a sárközihez hasonló felsőtiszai „néprajzi rezervátumokban" még ma is fellelhetők! (Mégpedig a hasonlóképpen ősi módon — vízimalmokban, kölyükkel — készülő almabor és almaecet előállításával együtt.) * Nagyobb körteerdőkről tudunk pl. T. Igar és T. Ballá ártéri szigetein. ** Az évszázados hagyományok és tapasztalatok semmibe vevéséről tanúskodó fejlődést, mely kiveszésre ítélte az egykor kedvelt helyi, ártéri és erdei fajtákat, már Nagyváthy kárhoztatta.
