Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)
5. Ártéri haszonvételek - Az állattartás
hedt kutyája volt, szólt a kanásznak s az bedobta a disznófalkába, ahol percek alatt széttépték. Ezek a disznók megvédték magukat és malacaikat a farkasok ellen is. A makkon és vadgyümölcsön kívül fontos táplálékuk volt a vízi növények gyökere, különféle gumók, csigák, kagylók és az áradás után visszamaradt eleven és döglött hal. A hullott vagy szerencsétlenül járt lovakat, marhákat is disznókkal etették fel. A vad falkákat veszélyes volt idegeneknek megközelíteni, maga a kanász is gyakran áldozatul esett a feldühödött állatoknak. A vágásra kiszemelt sertéseket erre a célra készített nagy fogóvasakkal fogták el. Juhokat a sárköziek a múlt század közepéig egyáltalán nem tartottak. A többi Duna menti falvakban is csak ott.ahol a határ árvízmentes és száraz volt. Legtöbb parasztkézen levő juhot Dunaföldváron említenek, ahol a XVIII. század közepétől kezdve állandó ellenségeskedés oka lett: megosztotta a mezővárost juhtartó és juhot nem tartó félre. A juhok után ugyanis semmiféle más jószág nem legel. A merinó-birka tartás nagy divatja idején, a XVIII. és XIX. század fordulóján, uradalmak és juhászbérlők nyájai gyakran tesznek kárt a Duna menti községek szőlőiben. Az árterekbe, nádasok, füzesek közé télire behajtották seregestül az állatokat, mert a birka hasznosítja a lábon száradt vagy nád között kihajtó sást és savanyú füveket is. Több adatunk van arra, hogy távoli vidékek juhosgazdái téli legelőt béreltek az ártérben. Nyáron a birka nem állja a rengeteg rovart és úgy tartották a régiek, hogy Szent János napja után a vizenyős réteken fellegeli a májmételyt. A meseszerű néphagyomány szerint kecskéket a törökök tartottak. A török lányok kecskéket és pávákat őriztek a szőlőhegyek aljában. Kevés helyen, úgy tűnik csak a madocsaiak és a délszlávok lakta Mohácsott és Szekcsőn tartottak kecskéket, másutt az uradalom és elöljáróság egyaránt tiltotta. Igen jelentős volt a Duna mente régi erdei méhészkedése is. Több adatunk van arra, hogy a kasokat rendszeresen áthelyezték: tavasszal az erdőre, szőlőbe, nyáron a tisztesfűtől fehéredő tartalókra. A legeltetés és teleltetés sajátos, régies vonásait őrizte meg az ártér. Az egész ártér legelő volt, a szó tágabb értelmében. A jószág: a ló, marha, disznó csak bizonyos elkerített helyekre nem mehetett be szabadon, a szénakerítésekbe, irtásföldekre és a belsőségek udvarába. Télen a jószág behúzódott az erdőkbe, erdőkben levő szállások enyhelyeire, ahol élelmet, szélárnyékot, emberi gondoskodást és védelmet talált. Téli legelőül az ártér mocsaras, rétes területei szolgáltak. Ha jött az árvíz, a jószágot kihajtották az ártérből. Ez viharos időben az úsztatás nehézségei miatt, gyakran tetemes kárral járt, amit emberemlékezet óta igyekeztek elhárítani, csökkenteni. Az ártérben ezért mindig nyitva kellett tartani a kihajtó utakat, továbbá úsztató helyeket képeztek ki, ahol nem volt meredek a part az állatok kikapaszkodására és ahol mesterségesen felmagasított halmokon kivárhatták a kedvező átkelési időt. Arról is vannak adataink, hogy az úsztató helyek mellé szélfogó erdőcskét ültettek és a kihajtó utakat lehetőség szerint feltöltötték. Számos ilyen töltésen haladó út maradványát találhatjuk meg még Bogyiszló és Sárköz árterein és alacsonyabb dombokalji teraszain. A jószág volt a legfőbb kincs. Veszély esetén ráverték a vetésekre és ezért senki sem követelt kártérítést. Láttuk, a rétek, de még a szántók is csak bizonyos ideig voltak kivéve a legeltetés alól.
