Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)
5. Ártéri haszonvételek - Az irtásrétek és irtásföldek
40-re kell tennünk a valóban különbözőnek tekinthető fajtákat. (Névgyűjtésem azonban futólagos volt, e terület csodálatra méltó gazdagságát csak sejteti.) Az alma- és körtefajták mellett jelentős mennyiségben termett még mintegy 20-féle szilva, 5—6-féle cseresznye, 4—5-féle meggy, szórványosan som, berkenye, egres, naspolya, ribizli is. Dió és barack inkább az árteret szegélyező domboldalakon, völgyekben terem, az utóbbi főleg a szőlők közt. A gyümölcs fontos táplálék volt nyersen, aszalva és főzve egyaránt. Gyümölcsérés idején a fiatalok, főként a leányok, még a századforduló körüli időkben is kiköltöztek a gyümölcskertekbe, gyümölccsel körülültetett szállásokra, őrizték a fákat és aprították, szárogatták a hullott almát, körtét, meggyet. A szilvát nagy bográcsokban keszőcének vagyis híg lekvárnak is befőzték. A leányok nyár derekától őszig eltartó foglalatossága tele volt vidám társas szórakozásokkal: az ismerkedés, párválasztás alkalmaival. Esténként az egy-egy tanyára húzódó leányok vidám daloiására főként szombat-vasárnap, kijöttek a legények is részt venni a mulatságban. A párokat összerikótozták — ebben a tekintetben ez igen hasonlított a híres sárközi szőlőőrzéshez és a mohácsi szigeti sokacok őszi kukoricatöréséhez. Sok körte- és almafajtát egészen tavaszig el lehetett tartani padláson, kamrában : árpán vagy szalma között. Télen nagyobb, több napra elegendő aszalékot főztek jó levesesen. Főként vacsora után, hidegen ették, hogy fel ne fújódjanak tőle. Fontos böjti étel is volt. E mellett a friss és az aszalt gyümölccsel kereskedtek is. Egy XVIII. század végi feljegyzés szerint a Sárköz az egész vármegyét ellátta gyümölccsel, s Dunaföldvár híres gyümölcspiacáról, még a múlt század végén is dereglyeszám hordták fel az árut a fővárosig. Az irtásrétek és irtásföldek Az irtásrétek és irtásföldek az ártér eredetileg erdővel borított felszínein jelennek meg. Bizonyára már a középkorban voltak olyan irtott területek, amelyeken édes szénafüvek teremtek, ellentétben azokkal a fátlan, savanyúfüves, vizes területekkel, amelyeket népünk eredetileg rétnek nevezett. A rét ősi és helynevekben máig is ilyen értelemben használt jelentése ugyanis mocsár, mocsaras, vizes terület, melyen fák már nem nőhettek fel (Sárrét, Rétköz stb.). Számos adattal bizonyítható, hogy régebben területünkön is ilyen mocsaras, eredeti értelemben vett rét volt a téli takarmányozás egyik fő forrása. Bizonyos sásfélék, a vízi harmatkása — itteni nevén kőgy —, a komócsin (pántiikafű), a zsenge nád, nádkattyú még a közelmúltban is használatos volt takarmánynak. Az erdőből irtott rétek területe csak a XVIII. században kezd rohamosan nőni. A század közepéig többnyire csak közösen irtott és sorshúzással, nyílhúzással évenként felosztott közös rétekről találunk feljegyzéseket, de azután ezekről már alig hallunk, annál többet az egyéni irtásokról. Az ártéri irtások említésénél azonban nehéz különválasztani az irtott réteket a kertszerűen művelt irtásföldektől. Eleinte mindkettő használata erősen korlátozott volt. Az úgynevezett rétszabadítás után — ezt rendszerint az első vagy anyafű kaszálása után hirdették ki — mindenkinek ki kellett nyitnia addig kerítéssel védett rétjének kapuit. Az irtás tehát csak a szénakaszálás hasznát biztosította
