Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)

3. A halászat. A halászat joga és munkaszervezete. Halászati módok és eszközök

s mindegyiknek volt egy irányítója, felügyelője, későbbiekben bérlője. Amikor az uraság halasztotta a saját részére fenntartott (elsőrendű) vizeit, a halászatra rendelt jobbágyok mellett ott volt a tómester is, a munka irányítója. Sok esetben ez is robotos jobbágy volt, de úgy látszik voltak az uradalomnak is állandó tómesterei. A jobbágyok halászati jogának rövidülésével összemosódott a tóbíró és tómester tiszte. Azokban a községekben, amelyekben a halászat volt a főfoglalkozás, a tóbíró volt a falu bírája is. Tó- és rekeszpásztorokkal még a századfordulón is találkozunk, de akkor már a halászati nagybérlők emberei. E halászati szervezet kapcsán is hangsúlyoznom kell, hogy a felsoroltak nem voltak hivatásos halászok, még a tisztségviselők sem. Különféle állású jobbágyok, egyházi nemesek vagy azok parasztutódairól van szó, akik falujuk határán belül, arra alkalmas időben halásztak, de emellett földet műveltek, állatot tenyésztettek s mindenféle más paraszti munkával is foglalkoztak: bort termeltek, fuvaroztak, fát vágtak — vagyis a később felsorolandó ártéri haszonvételekkel éltek. A hivatásos céhbeli halászok, halászbérlők itt a Duna alsó szakaszán igen későn, a múlt században jelentek csak meg, főként a városokban; Tolnán, Baján, Szekcsőn, Mohácson. Nagyobbrészt németek és szinte kizárólag a Nagy Dunán halásztak, illetve béreltek halászó vizeket.

23 A XVIII. század feljegyzéseiből kitűnik, hogy a Duna menti falvak paraszthalászai valószínűleg nagy gyalmos hálók kezeléséhez szükséges létszámnak megfelelően, 10—12 főből álló halász-közösségeket, halász-seregelcet vagy kompániákat alkottak. Egy-egy sereg vezetője a tómester volt, a faluhoz tartozó közös halászóvizeket pedig felosztották a seregek közt. A seregek vagy kompániák sok tekintetben hasonlítottak a céhek közösségéhez s az általuk használt halászó-víz vagy vezetőjük neve szerint emlegették őket. Jelentőségük ekkor már csak az őszi, ún. általányos vagy generális halászatokra korlátozódott, amikor a tavakat a tél beállta előtt lehalászták. Korábban nyilván ilyen közösségek végezték a nagyobb fokok, csatornák vajasát, vagy nagyobb cégek, rekeszek felállítását, még korábban pedig a viza-halászatokat, ahol szintén több ember szervezett együttműködésére volt szükség. A Duna menti ártereken még ma is igen sokféle fogási mód és szerszám emlékével találkozunk. A halfogás módja változott a vizek nagysága s ezzel összefüggésben a halfajták szerint, a víz és a halászó ember halászási jogától, az évszak és időjárástól, de nem utolsósorban magától az ember képességétől és hajlamától függően. A Nagy vagy Folyó Duna egykori viza-halászatát a területen élő emlékek alapján ma már nem lehetne leírni, de Bél Mátyás a XVIII. század elején éppen a dunaföldvári viza-halászatot ismertette részletesen. Nem foglalkozom a Nagy Duna halászatával sem, mely már a XVIII. század óta hivatásos halászok, halászcéhek és bérlők kezében volt s a Duna menti parasztság csak alkalmanként vett benne részt. Egy bécsi kapucinus barát 1780-ban azt jegyezte fel a Sárköz lakóiról, hogy inkább vízi lények, mint emberek. Valószínűleg azért, mert látta őket, amint víz alá bukva, puszta kézzel fogták a halakat. Számos visszaemlékezést gyűjthetünk még ma is erről a halászási módról, bár nem mindenki értett hozzá, nem mindenki bírta. E búvárkodó halászást leginkább a lehűlő, őszi vizekben gyakorolták: holt medrekben, tavakban, amelyeknek mélyebb göd-