Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)

3. A halászat. A halászat joga és munkaszervezete. Halászati módok és eszközök

ajándékának, mert célszerű munka, a természettel való együttműködés eredménye volt. A másodrendű vizek a faluközösség kezében voltak, azokon közös vejszék és rekeszek álltak, a vizet közösen halászták le, vagy bizonyos bér, illetve halrész fejében osztották ki egymás között. E közös vizek mellett az ártérben voltak olyanok is, melyeken egy-egy család nemzedékek óta halászott és így ősi foglalás és örökség jogán birtokolt. Úgy látszik, ezek szorosan kapcsolódtak az ártér sokoldalú haszonvételét biztosító szállásokhoz, ahol a családnak állatteleltető akolja, gyümölcsöse, kerti földje volt. A szállásokon levő kunyhók, szénaállások, aklok, gyümölcsöskertek felmagasításakor keletkezett árkok a vizvezető fokokhoz kapcsolódtak s ezek is mint halászó vizek, haltartó kopolyák vagy göbölyék működtek. A XVIII. és XIX. században gyűjtött helynevek tanúsága szerint a szállás, a fok, a fokhoz kapcsolódó halászótó, a birtokos, a fokvájó, a halastavat halászó család nevét is viselhette. A Duna menti falvak sajátos halászati szervezeteket, önkormányzatot alakítottak ki. A halászati ügyek legfőbb intézője a fok- vagy tóbíró, a iudex piscatorum.* Ö kötötte meg a szerződést a földesúrral a másodrangú vizek halászatáról, ő szavatolt a kikötött rész vagy bér beszolgáltatásáért. Ö ítélkezett a halászat vitás kérdéseiben, ellenőrizte a fokok megfelelő használatát. Ösi jog szabályozta azt, hogy a fokokat áradáskor tilos volt elrekeszteni: biztosítani kellett a halak és a víz kiáramlását az ártérbe. Ez különösen ott volt fontos, ahol a fokok egész láncolatát alakították ki. így a fokokkal összekötött tavak közül a legutolsó is megkapta víz- és halfelfrissítését. A fokokat rekeszekkel elzárni csak apadáskor volt szabad. Az apadás beállta pillanatában ugyanis a halak megindulnak visszafelé. Mikor az apadás várható volt, a fokok rekeszeinél éberen őrködtek: éjjel a vízben úszó parázsló taplóval figyelték a víz mozgásának változását, mert minden perc késlekedés csökkenthétté a fogás mennyiségét. A fok- vagy tóbíró ellenőrizte azt is, hogy a rekeszek vagy vejszek megfelelő távolságban legyenek egymástól s az egyik ne akadályozza a másik eredményes működtetését. Eléje vitték azokat is, akik nem adták meg a részt vagy tiltott, a közösségnek fenntartott helyen halásztak. A tó- vagy fokbíró rekeszeivel, vejszeinek számával és egész vagyonával kezeskedett arról, hogy az uraság megkapja halászati járandóságát. A tóbíró alá rendelték a tómestert. Ö volt a halászat gyakorlati vezetője, irányítója. Valószínűleg ő volt az, aki a legjobban értette a fokrendszer működésének és a rekeszek építésének tudományát. Közvetlenül irányította építésüket és más halászati létesítmények és szerszámok készítését, ő vezette a közös nagy halászatokat, amikor ősszel gyalmokkal lehalászták a mélyebb tavakat. A tómester szedte össze a kisebb bérletekért járó pénzt és halrészt és adta a fok- ill. tóbíró kezéhez, vagy vitte ill. szállította az uraság kezéhez a halrészt meg a pénteki ebédhalat; de az is előfordult, hogy az uraság halát köteles volt eladni és a jövedelemről számot adni. A tó- vagy rekeszpásztor a vizek csősze volt, a szokásjog, a rend és rendelkezések betartásának felvigyázója. A tanya-mester a tómesternek felelt meg. Említésével Mohácsott találkozunk, ahol a Dunán és a nagyobb holtágakban több halászó hely is volt * A halászok bírája.