Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)
3. A halászat. A halászat joga és munkaszervezete. Halászati módok és eszközök
3. A HALÁSZAT. A HALÁSZAT JOGA ÉS MUNKASZERVEZETE. HALÁSZATI MÓDOK ÉS ESZKÖZÖK Pesty Frigyes, amikor 1867-ben hazánk régi vízrajzának kutatására hívta fel a figyelmet, a középkori halastavak számát 3—4 ezerre becsülte, Ortvay Tivadar szerint pedig az Árpád-korban „azon küíönféle vizek száma, amelyeknek az egymást kölcsönösen kiegészítő forráskészletben nyomára találtam, egy-két százzal haladja meg a négyezret; ebből 3050 folyó, 1050 ellenben álló víz, illetőleg halastó." 13 Herman Ottó tévesnek ítélte ezeket a számokat, — a „halastó" (latinul: piscina) szerinte csak halfogó hely, ún. tanyavetés, tehát egy nagyobb folyó, tó részlete, s érvelését azzal is alátámasztotta, hogy e halastavak nagyobb része folyók mellett volt. Természetesen valóban nem kell minden esetben olyan gáttal mesterségesen megduzzasztott halastóra gondolnunk, amilyeneket manapság is létesítenek dombvidékeink völgyeiben. Halas(tó) volt a neve az ártérben levő mélyebb területeknek, holtágaknak, tavaknak is, melyek fokokon kapták a vizüket. 19 A középkorban a halastó igen nagy értéket jelentett. Az adománylevelekben, birtokbejárásoknál mindig megemlítik őket, sőt arra is van példa, hogy feljegyezték, ha egy mélyebb fekvésű hely alkalmas volt halastó létesítésére, a fokhálózatba való bekapcsolásra. 20 A halastavak körül igen sok birtokper folyt, ez is jövedelmezőségüket bizonyítja. Az ország halbősége szinte legendás volt. Egy francia szerzetes, aki egész Európát bejárta 1308-ban azt írja, hogy Magyarországon van a legtöbb hal. Halfogyasztásban csak Norvégia előzi meg, de ott kenyér helyett is halat esznek, míg Magyarországon a kenyérnek is bőviben vannak. Galeotti, Mátyás tudós humanistája arról a közfelfogásról tudósít minket, hogy a magyar folyók 2 / 3 rész vízből és 1 / 3 rész halból állnak. Ugyanezt említi a XVII. század első felében katonaként Magyarországon járt Wernherus is, aki egész könyvet szentelt hazánk csodálatra méltó vizeinek leírására. 21 A történeti források már a XVIII. században mintha jeleznék a halbőség csökkenését, a XIX. század elején megindult nagyméretű vízrendezés pedig már a múlt században országszerte a halállomány csökkenését idézte elő. A halfogyasztáshoz szokott nép asztalán egyre ritkább lett a hal s a századfordulón egyes vidékeken már egyáltalán nem is ettek halat. így alakult ki az a vélemény is, hogy a magyar nem halevő nép. Cáfolják ezt a régi források. A modenai Hyppolit-kódexek számadásaiból kiderül, hogy a XV. század végén a legértékesebb hal a viza, lesózott húsát is nagyrészt a parasztság vásárolta meg, bár a győri és a komáromi halászok elsősorban a királyi udvar szállítói voltak. A tőlünk nyugatra eső európai területekkel ellentétben, hazánkban a
