Dr. Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt (Vízügyi Történeti Füzetek 6. Budapest, 1973)

1. A vízrajz növény- és településföldrajzi összefüggései. Az ártéri szintek és jellemző növényzetük leírása és népi elnevezései - A táj települései

mert mindenfelé megtalálhatók az ártér egész területén, hanem azért is, mivel a területek értéke kisebb, megjelölésük is kevésbé fontos. Az ártérre hajló domboldalakon, a Duna-völgy szélein a göröndökre jellemző fák: a tölgy, nyár, szil és a már szárazságtűrő magyal (molyhos tölgy) és cserfa mellett, amióta ember él ezen a környéken, sűrű bokrosokat alkot a galagonya vagy Gyümölcsény, kökény, vadrózsa, bodza, csattanó dudafürt és maga a cserfa is. Ezek a bokrosok már az ember beavatkozásáról beszélnek: erdőirtásról, elhagyott szántókról, szőlőkről, legeltetéssel rontott sarjerdőkről. Ezek szaporodnak el a török hadjárások után a Duna menti árteret szegélyező, földművelés alá vont teraszokon és a rómaiak óta szőlővel beültetett oldalakon, valamint azokon az ártérben levő göröndökön és halmokon, ahol a háborús időkben elhagyták a falvakat és a kertszerűen művelt földeket. Számos, részben már eltűnt helynév beszél e vidék régi, már kipusztult állatvilágáról is. Hódos nevű víz Macsoda, Fadd, Bogyiszló, Decs és Szekcső határában, Keselyűs, Kesellő öcsény és Decs, Keselyű — Költőhegy pedig a régiségben Szekcső határában feltűnő helynév. A szintén csooortosan tanyázó hattyúról szinte minden falu határában elneveztek egy tavat. Ezeken kívül helynevet képeztek a szarvas, farkas, vidra, bibic, csóka, lúd, túzok, haris, fácán, szarka, rigó, cinege, veréb, béka, csuka, keszeg, pozsár (ponty), sigér, rák, kígyó, szúnyog állatnevekből; nyilván annak a helynek megjelölésére ahol ezek nagyobb számmal tanyáztak vagy többször is feltűntek. A táj települései A Duna és közvetlen melléke a középkori Magyarországnak sokkal inkább tengelye, fő ütőere, műveltségben és gazdagságban kiemelkedő területe volt, mint a török kor után bármikor napjainkig. Ha csak a Dunaföldvár és Mohács közti jobb partot vizsgáljuk, gazdag városok sorát látjuk sorakozni mindenhol, ahol csak a folyam közvetlenül ármentes teraszok mellett halad. Ezeken a pontokon voltak az átkelőhelyek és a dunai kereskedelem állomásai: Dunaföldvár, Paks, Fadd, Tolna, Báta, Dunaszekcső, Mohács. A Sárvizén keresztül kapcsolódott a dunai forgalomhoz Bátaszék és Szekszárd. A túlsó parton Pataj, Solt, Kalocsa, Baja azok a helységek, amelyek a török és felszabadító hadjáratok után, ha kicserélődött lakossággal is, feltámadnak és újra mezővárosi rangra emelkednek, vagy azért küzdenek. Több hasonló, a középkorban mezővárossá fejlődött helység azonban eltűnik a XVII. század viharaiban. A legnevezetesebb ezek közül Eté a Sárvíz partján, Decs határában.

12 Az említett árvízmentes teraszon vagy a Duna-völgy peremén, jórészt római kori városok vagy táborok helyén kialakult települések mellett, az átlag 25 km széles Duna ártér is tele volt kisebb-nagyobb településekkel. Ezek az ártér kiemelkedő hatjaira, göröndjeire épültek, s nem egy közöttük fontos kulturális központtá is fejlődött, bár érthető, hogy a hajóúttól, átkelőhelytől való távolabb esésük miatt kereskedelmi forgalmi szerepük kisebb volt. Ezek közül említést érdemel Madocsa, nevezetes nagy, kéttornyú, impozáns és gazdag díszítésű bencés apátsággal, amelynek romjai még a XVIII. század elején is állottak és szépségét és méretét a pécsi székesegyházhoz hasonlították.

13 Az először említett Duna menti mezővárosokban is több egyházi központ volt. Talán sehol az országban nem találunk egymás mellett ilyen sűrűn