Tőry Kálmán: Az Al-Duna szabályozása (Vízügyi Történeti Füzetek 5. Budapest, 1972.

6. A rómaiak munkálatai az Al-Dunán

9. ábra. A Kazán-szoros bejárata a Széchenyi úttal és a római hadiút maradványaival (W. H. Bartlett rajza, 1844) romjai napjainkig láthatók voltak, sőt Vásárhelyi Pál az 1834. évi kisvíznél a közbenső pillérek maradványairól is készített műszaki felvételt. A római birodalom hanyatlásával a dunai hajózás és a Duna menti vontatóút is elveszítette jelentőségét, és semmi nyoma nincs annak, hogy az utána következő 1700 esztendő alatt bármi történt volna az al-dunai hajózási viszonyok megjavítására. A népvándorlás idején a rómaiak alkotásai — fenntartás hiányában — tönkrementek. Később az Al-Duna a törökök ellen folytatott nehéz küzdelmek színhelye lett, s bár ebben a küzdelemben, mindkét részről, a hajóhadak is részt vettek, a hajózás megjavítására vonatkozó törekvésekről nem tudunk. A törököket csak a 18. sz.-ban sikerült a Duna vonala mögé visszaszorítani. Mikor pedig a napóleoni háborúk is véget értek, a politikai viszonyok javulásával és a kereskedelem fejlődésével került napirendre az olcsó vízi utak kihasználása. Ez terelte a figyelmet a Kelet felé irányuló transzkontinentális víziút szerepére és ennek érdekében az al-dunai hajózási akadályok elhárításának szükségességére is. Az 1718-ban kötött passarovici béke biztosította ugyan a török birodalom és a Monarchia alattvalóinak szabad hajózását, de a megállapodást török részről nem tartották be. A bécsi kongresszuson a részt vevő államok a szabad hajózás elvét ismét szerződésbe foglalták (1815), ez a határozat azonban az Al-Dunára megint nem terjedt ki, mivel a kongresszuson a török kormány nem képviseltette magát.