Botár Imre – Károlyi Zsigmond: A Tisza szabályozása II. rész (1879-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 4. 1971)
A szegedi árvíz — fordulópont a Tisza-szabályozás történetében - Az 1879. évi szegedi árvízkatasztrófa és okai
AZ 1879. ÉVI SZEGEDI ÁRVÍZKATASZTRÓFA ÉS OKAI A földrajzi adottságok Szeged árvizektől veszélyeztetett helyzete földrajzi adottságokra vezethető vissza. Ezeket az adottságokat a szabályozási és ármentesítési munkálatok során — a kedvezőtlen történelmi körülmények miatt — nem sikerült a szükséges és lehetséges mértékben közömbösíteni. Sőt részint a szabályozás során elkövetett általános (tipikus) hibák halmozódása, részint a helyi mulasztások, kedvezőtlen műszaki beavatkozások (mint pl. a vasúti hidak és töltések által előidézett szorulótok) csak súlyosbították a szegedi Tisza-szakasz helyzetét. Monográfiánk első részének bevezető tanulmánya és térképe szemléletes képet adott a Tisza-völgy ősi vízrajzi viszonyairól. 4 A Tisza-völgy hatalmas, lapos teknője valójában a Tisza vonalán egymást követő, lépcsőzetesen elhelyezkedő kisebb süllyedékes medencék, egykori tófenekek sorozata. Az egyes medencéket általában szélfújta homokhátak vagy vízhordta hordalékkúpok, kavicspadok is elválasztják egymástól. így felduzzasztott vizeik szinte egy-egy „szorulaton", mint „túlfolyón" keresztül jutnak az alsóbb teknőbe. A két legnagyobb és legjellegzetesebb ilyen hordalékkúpot — és „szorulatot" — az ősi pályáját leginkább megtartó Sajó és Maros építette. Az ún. ,.szegedi szorulat" lényegében a Maros (a Tiszát a Duna—Tisza közi homokhát keleti lábához szorító) hordalékkúpjának csúcsánál kialakult „túlfolyó", közepén a „szorulat" szigetein települt, és éppen ezért különösen veszélyeztetett Szegeddel. Nemcsak a Tisza fol/ó hossz-szelvénye, hanem minden ismert árvíz lefolyása is bizonyítja, hogy e szakasz geomorfológiai adottságai (beleértve a Szeged alatti szakasz csekély esését is) és a szabályozás elégtelensége, a szabályozási munkálatok „befejezése" óta éppúgy késleltetik a középső, legnagyobb — Szegedtől a Körös-Berettyó Sárrétjéig terjedő — medence vizeinek lefolyását, mint korábban. A „szegedi szorulat" e sajátos — és veszélyeztetett — helyzetét már Vedres István, Szeged egykori neves mérnöke felismerte és találóan jellemezte : „Szeged és Szőreg között Bánátban közel 500 ölnyi nyílása vagyon az árvizek lefolyásának, melynek a Tisza vize mintegy 175 ölnyi részét teszi; a többi nyílások a fent áííó kilenc hidak alatt vannak a kiütés helyin. Ezen nyíláson kénteleníttettek tehát azon tömérdek vizek, melyek a Marostól kezdve fölfelé Máramaros és Heves vármegyéig, s azokban vagy eredtek, vagy elterjedtek egy tavaszi idő alatt átfolyni . . ."* Ezért nem tudott e szorulaton, kialakulatlan túlfolyón keresztül a Tisza árvize 1816-ban és 1830-ban egy félév, 1844/45-ben pedig másfél év alatt sem lefolyni, s ezért tart a legtovább minden tiszai árvíz azóta is a Csongrád alatti szakaszon . . . Vedres ugyanekkor figyelmeztetett arra is, hogy a felsőbb szakaszok szabályozási munkálatai növelhetik Szeged árvízi veszélyeztetettségét. (Sőt — talán némi túlzással — már az árvízszint 1830. évi emelkedését is az ekkor helyenként megkezdett munkálatoknak tulajdonította.) A szegedi Tisza-szakasz másik jellemzője, mellyel mint lényegében megváltoztathatatlan földrajzi adottságokkal kell számolni, az, hogy a Tisza itt veszi fel legnagyobb mellékfolyóját. A rendkívül hordalékos Maros árvizei régen, a magaépítette hordalékkúp tetején delta-szerűen több ágra szakadó mederben (Szárazér, Aranka stb.) érték el a befogadót. A főág a Tisza folyá"Vedres István: A túl a tiszai nagyobb árvizek eltérithetésérül egy két szó. Pest, Trattner, 1830. 16. p.
