Botár Imre – Károlyi Zsigmond: A Tisza szabályozása II. rész (1879-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 4. 1971)

A szegedi árvíz — fordulópont a Tisza-szabályozás történetében - Az 1879. évi szegedi árvízkatasztrófa és okai

A harmadik és legveszedelmesebb — mintegy 150 m-es — szorulat pedig közvetlenül a város mellett volt. Ezt ugyan egy korábbi létesítmény: a szegedi vár sarokbástyája (rondellája) alakította ki a bástya és az újszegedi magaspart között, hatása azonban csak az említett újszegedi ártér megszüntetésével vált végzetessé. Egyedül ennek a szorulatnak a visszaduzzasztó hatását 50 cm-re becsülték, de ehhez hozzá kell számítani az alsóbb szorulótok viszszaduzzasztó hatását is ! (Ezt a szorulatot 1880-ban szüntették meg.) Herrich a torkolat áthelyezési tervek elejtése után — a folyó áramlási és hordalékmozgási viszonyainak ismerete nélkül — költséges és meddő medermélyítési munkálatokat kezdett. Kevés sikerrel járt a 90. sz. (vedresháza—gyáiai) átmetszés fejlesztése is. Az előbbi a munka ésszerűtlensége, az utóbbi vontatottsága miatt maradt hatástalan: a Maros hordaléka a vár és az újszegedi magaspart szelvényében végzett mederbővítést gyorsan feiiszapolta, a 90. sz. átmetszés pedig az elégtelen méretű kotrás (és a folyó hordalékossága) miatt nem fejlődött.

9 A levágott kanyar öblözetében levő birtok védelmére az ártérben valóságos szigetet emeltek, ami az árvizek levonulási viszonyainak elrontásával mindkét ágban feliszapolódást idézett elő. (E szigetet csak évtizedek múlva, a szabályozás egy későbbi szakaszában — 1902-ben — sikerült megszüntetni.)

10 Különösen súlyosan érintette Szeged városát — mert elvonta a pénzt az árvédelmi töltések fejlesztésétől! — hogy Herrich e meddő munka költségeit, azzal az indokkal, hogy a munkálatok a város árvédelmi érdekeit szolgálják (törvénytelenül) jelentős részben Szegedre hárította.

11 De még ez sem elég: mintha minden és mindenki összeesküdött volna az akkori legnagyobb alföldi város, Szeged ellen. A város alatti területek, vagyis Torontál és a csajkás kerület — mint ismeretes — nem vállaltak közösséget a tiszavölgyi társulatokkal: nem fogadták el az egységes szabályozás tervét és saját elgondolásaik szerint fejlesztették vagy építették árvízvédelmi gátjaikat. A két egymástói is független érdekeltség parthoz közeli töltései a hullámtér ésszerűtlen leszűkítésével, és a fent ismertetettekhez hasonló szorulótok egész sorának előidézésével (Ókanizsa, Török-Kanizsa, Zenta, Peszér, Pádé, Török-Becse stb.) még a felfőbb szakaszok legegységesebb és legtervszerűbb munkálatainak a sikerét is veszélyeztették volna.

12 Sajnos azonban ez a szükséges tervszerűség — mint korábban láttuk — a tiszavölgyi társulatok munkájában sem érvényesülhetett: a töltések vonalozását, a korábban elfogadott „rendszer" alapelveitől függetlenül, végeredményben a helyi, sőt egyéni érdekek alapján állapították meg, s ,, költség kímélés"-ből sok helyen felhasználtak régi, alkalmatlan gátszakaszokat is. Az átvágások lassú fejlődése pedig nem tette lehetővé, hogy a levágott kanyarok öblözeteit is mentesítsék. így a gyakran megengedhetetlenül szűk szorulótok fölött a hullámtér helyenként 5—10-szeresére, vagy még annál is nagyobb mértékben kiszélesedett, és a hatalmas nyílt vízfelületek hullámverésétől még nem óvták füzesek (védő-erdősávok) a töltéseket. A kormány nem akkor avatkozott be a társulatok életébe és munkájába, amikor a közérdek — vagyis a műszaki szempontok — megkívánták volna, hanem amikor valami „felsőbb" nyomás, mint pl. az Osztrák Államvasutak, vagy egy-egy befolyásos nagybirtokos érdeke késztette erre. így hozták létre 1859-ben hatalmi szóval — belügyminiszteri rendelettel — a rosszemlékű „Percsora-szegedi Ármentesítő Társulatot". Azt a kényszertársulást,