Botár Imre – Károlyi Zsigmond: Vásárhelyi Pál, a Tisza-szabályozás tervezője (Vízügyi Történeti Füzetek 2. Budapest, 1970)

Vásárhelyi Pál Tisza-szabályozási terve - Paleocapa „véleménye"

„Ha megtekintjük — írja — ezen ország sajátos helyfekvési állapotját, melynek roppant síksága egészen ama hegységek tövéig terjed, melyekrül minden oldalról és oly sok felül omlanak a folyók . . . közös befogadó medrük a Tisza felé . . . könnyen át lehet látni, hogy a kiöntések a szerfelett bő vizek összetódulásának, nem pedig a kevés esetnek tulajdoníthatók (?!)... s hogy itt folytonos töltésezésre van szükség, mely a szétterjeszkedést visszatartsa és korlátozza . . ." (12—13. p.). Ismételten hangsúlyozza, hogy a folyó esésviszonyain keveset javítanának a tervezett átvágások, viszont a fő cél a „föld megmentése" akkor is elérhető, ha csak töltéseket építenek: tehát a „Tisza-szabályozás rendszerének főleg a folyó töltésezésén kell alapulnia", és csak a rendszer „kiegészítő" és „másodrendű" elemeként jöhet szóba az átvágások létesítése. A helyi gyakorlattal ellentétben azonban (és tekintet nélkül a költségekre!) inkább kevesebb, de nagyobb átvágást, ún. „valódi átvágást" javasolt, mint „az apró kanyar-átmetszések nagy számú sorát. . ." (17. p.) A töltések építését „egymástól a különböző viszonyokhoz képest 500-800 ölnyi távolságra" javasolja, csak néhány szakaszon lesz szükség „a gyakori és nagy kanyarok miatt" azokat 1000 ölnyire helyezni. (28. p.) Bármily távol legyenek azonban a parttól a töltések, az árvizek magassága jóval nagyobb lesz — mondja, Vásárhelyi megállapításaihoz csatlakozva — mint az addig tapasztalt legmagasabb vízszint. A magasság növekedése a felsőbb szakaszokon viszonylag kisebb lesz, de erőteljesebben növekszik a Középső- és Alsó-Tiszán, olyan arányban, ahogy csökken a tárolótér. (31. p.) A töltésezés kezdete és a folyó torkolata között lesz egy középső pont, ahol a vízár felduzzadása a legnagyobb lesz. Ez a pont a főbb mellékfolyók torkolata alá esik. Az árvízszint növekedését a különböző pontokon előre kiszámítani lehetetlen, mégis legalább hozzávetőleg meg kell határozni a töltések magasságát. Ezt az eddig tapasztalt legnagyobb árvízszint felett: Tisza-Újlaknál 3 lábra, Csapnál 4 lábra, Tárkonytól Dadáig 4'A lábra, alább a torkolatig 3 lábra célszerű venni. A töltések méreteit azonban inkább növelni kell, mint csökkenteni — amennyire ezt az anyagi lehetőségek engedik. (33. p.) A töltések szélességét, a töltés koronájánál mérve ő is 9—12 lábra javasolja és hangsúlyozza, hogy a töltés rézsűjét a mentett terület felőli oldalon is legalább iVoil-es lejtéssel kell készíteni, „vagy egy padkával megerősíttessék, ahol a könnyű föld miatt átszivárgástól lehetne tartani." (34. p.) Az átvágásokkal kapcsolatban — figyelmen kívül hagyva a munka kezdeményezőinek kívánságát — azt mondja, hogy „rendszerileg le kell mondani minden átvágástól Újlaktól és tulajdonképp Váritól egészen Lökön alólig, vagyis határozottabban szólva Dadán felől ig." (38. p.) Megjegyzi azonban, bár csak mellékesen, hogy ez nem zárja ki azt, hogy helyi érdekekből ne lehessen néhány átvágást létesíteni, de ezek — mondja — nem tartoznak a „rendszerhez". Részletesebben foglalkozik az általa javasolt — első számú — dadái átvágás (megvalósult formájában: a Dob—szederkényi átvágás) kitűzésével és építésével, hangsúlyozva, hogy az átvágás („csatorna") hossza miatt a középcsatorna (a vezérárok) fenékszélességét na-