Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 2. (Budapest, 1887)

III. Természethistória - A hal a természet háztartásában

A harcsa — Silurus glanis — gyökeres helyeken szeret lesbefeküdni s a fák gyökerei, a víz iszapjával bevonva, alak és szín szerint meglehetősen megfelelnek a harcsa színének és alakjának, s valamint a vastagabb gyökerén akad vékony gyökérszál is, azonképen van a harcsának is bajusza, a melyet hozzá még féregszerűen mozgat is. Ez az utóbbi már fokozott alakoskodás, mert a prédát egyenesen odacsalja. A botos kölönte (Cottus gobio) vastag-, u. n. békafejű hal ; színe egészen olyan, mint a régen ázó kavicsoké, a melyek között ez a hal megfekszik, hogy prédáját meglesse; csak rendkívül gyakorlott halászszem veszi a kis rablót észre. Mielőtt hogy a halseregek működésére, tehát arra a hatásra térnénk, a melyet a természet háztartásában gyakorolnak, vessünk egy pillantást szellemi tulajdonságaikra is. Ezek között első helyen áll az óvatosság s az ebből kifolyó, sokszor bámulatosan kifejlődött menekülési ügyesség. A pisztrángnál a parton észrevett legkisebb mozgás, mely a megszokottól eltérő, elég arra, hogy villámgyorsan meneküljön. De a halat a tapasztalás másra is bírja. Az a nagyobb pisztráng, a mely a patak lengjében rendesen megfekszik s víz ellenében, közel a víz színéhez várja a prédát, lassankint megismeri a halászt s nem menekül többé ; de bár mit is csináljon az a halász, nem megyén a horgára. Mindennap ott látjuk a helyén; fekve, hason csúszva közelítjük meg, a legyes horgot odadobjuk, — mind hiába; a hal meglátta a horogvesszőt s ez elég neki. Azt a pontyot, a mely már egyszer hálóban volt, de megmenekült, nem lehet többé hálóval megfogni, mert egész nyugalommal felszáll s egész kényelemmel átveti magát a háló fölén, rácsábítva még más, tapasztalatlanokat is. Vannak a Dunának részei — kivált Budapesten alul — a hol a sűrű halászat miatt a pontyok annyira ki vannak tanulva, hogy akárhány kerül is a hálóba, mind kiszökik a fölén, halásznyelven szólva, « kilép a hálóból ». A sekély vízbe kiszorított hal nem iparkodik az iszapba furakodni, hogy ott veszteg maradva, elkerülje a veszedelmet, hanem felkavarja az iszapot, hogy a zavarosban menekülhessen ; egyedül az angolna és a csíkfélék fúródnak be, hogy nyugodhassanak, vagy meneküljenek ; de így leshessenek is.