Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 2. (Budapest, 1887)

III. Természethistória - A hal és a tudomány

Ha a csoport meghatározásában az alak után akarnánk indulni, azt már az első próbánál is abba kellene hagynunk. Az angolna kigyószerű nyulánkságától eljutunk a lapdává felfúvódó Diodon-halig, vagy az annyira suta Orthagoriscus-ig — magyarul «malaczhal» —, hogy inkább csak egy úszó fejhez hasonlít; ha pedig a halnak a közfogalomban élő képétől, például a pisztrángtól vagy pontytól indulunk, eljuthatunk az ausztráliai c;afranghal — Phyllopteryx (268. ábra) — szinte mesés alakjáig, melynek egész teste 286. ábra. Czafranghal, Phyllopteryx eqties Giinth. Sz, szilványfedelék ; v. sörény. mintha szálakra volna tépve s a midőn a tengerfenék moszatain elül, annyira hasonlít hozzájuk, hogy még a természetbúvár gyakorlott szemét is megtéveszti. Sőt rátalálunk a halnak a szó teljes értelmében vett kiforgatott alakjára is, a mennyiben a hal növekedése során féloldalúvá válik, azaz mind a két szeme egy oldalra kerül s a hal a másik oldalán úszik, mintha ez volna a hasa; ez a Platessa és családbeliei, a régi magyar írók «plataisz»-a.