Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 2. (Budapest, 1887)

III. Természethistória - A hal és a tudomány

Ugyancsak a szilur-korszak ifjabb részében elágaznak a czápaféle őshal-alakok, a melyeket a tudomány Plagiostomi, azaz keresztbeálló szájú halaknak nevez, a hova a czápákon kívül a rája, a régi magyar írók zsibbasztó vagy mennykövező hala is tartozik. Ezeknek az orrnyilasuk már páros, a porczogós gerinczoszlopon már rovátkos tagolás mutatkozik, van felső és alsó állkapcsuk, hallószervük, páros úszószárnyuk, mely a végtagoknak felel meg; de a test felülete csak érdes, tulajdonképeni halpénzek nélkül való. Ezek az alakok még ma is bőven népesítik a tengereket; őseiknek kivált a foga, melyet a nép «sárkányfogának» magyaráz, a föld méhéből igen gyakran kerül napfényre. Majdnem ugyaninnen, de már inkább a devóni korszakból származtatjuk a magyar halásznép legbecsesebb zsákmányát, a vértes halakat, a melyek közé a viza, tok, sőreg, kecsege stb. tartoznak; de ezek a kréta korszakától fölfelé már apadófélben vannak, úgy, hogy a ma élő alakokat leáldozóknak kell tekintenünk. A vérteshalak családjában már olyanokra is akadunk, a melyeknek teste kerek halpénzekkel van borítva, tehát már a tökéletesebb szervezetű mai csoportok felé hajolnak. A mi vértes halainkon zománczszerű, csillagos alakú vértekből álló sorokat látunk ; a gerinczoszlop még jobbadán porczogós, de világosan kivehető rovátkolással, sőt részben csontosodó is ; de a csontváz azért tökéletlen. Az úszószárnyak csontos, tagolt sugarakra feszülnek, melyek közül az elsők már tüskévé is erősbödnek ; a fark kormányúszója csak félszárnyú. A következő fejlődési fok a nyolczadik színtájon, vagyis a júrakorszakban támad, még pedig a csontoshalak képében, a melyek a mai kor vizeinek tömeg és a fajok száma szerint uralkodó alakjai. Ismertető jegyeik, legrövidebben kifejezve im ezek: a test váza teljesen meg van csontosodva, tehát igazi csontváz, teljesen különvált csigolyákkal. Ezek rendszerint — kevés kivétellel — halpénzekből alakuló héjakkal vannak borítva, kormányúszójuk kétszárnyú, vannak páratlan sörényúszóik, páros és végtagoknak megfelelő úszószárnyaik ; szabad, fedelékes szilványaik. Hogy a felölelt sorozatot betetőzhessük, vissza kell térnünk a mélyebben fekvő színtájakra és valóban « úttalan utakon », — mert hiszen korunk legmerészebb tollú állattani írója, HAECKEL ERNŐ