Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

I. Történeti rész - II. A magyar halászat múltja

II. A MAGYAR HALÁSZAT MÚLTJA. A magyar halászat története fáradozásra méltó feladat. A vízrajzzal való összefüggésében sokszorosan foglalkoztatta is az írókat és mégis igaz, hogy ma is várja íróját. A mi történelmi irodalmunkban mint a halászat története szerepel, az jobbadán krónikái adathalmaz, mely haszonélvezeteknek évszám szerint való felsorolásával éri be, s nincsen tekintettel arra, hogy a halászat ősfoglalkozás, melynek története nemcsak évszámokkal, nemcsak adományokkal, hanem a nemzet életével is szorosan öszszefüggő. A midőn én e történelmi vázlat megírásához hozzáfogok, egy nagy igazságot tartok szemem előtt, s ez az, hogy ősi népfoglalkozásokról csak akkor írhatunk történelmet — a szó igaz értelmében, ha azoknak jelenét minél alaposabban megismertük; mert ez a jelen, az emberöltők szerves kapcsolatának révén, sok ősi dolgot — mesterszót, szerszámot, fogást, szokást — őriz, a melynek ismerete nélkül a multak nem egy része vagy homályban marad vagy hamis alakban tűnik tol. Egyedül okiratok alapján keresni az eligazodást, nagyon bizonytalan eljárás; már azért is, mert azokban lépten-nyomon fölbukkannak oly kitételek, a melyeken a való fordul, de a melyeknek értelmét hiába keressük az okmányok szövegében. Ezeknek helyes megfejtését nem adhatja meg más, mint a halászat jelene, annak minél tisztább népies része, kivált oly vidékeken, a melyek a nagy forgalom átalakító hatását még alig, vagy épen nem érezték meg. Szerintem a valóságos magyar népies halászatnak, a legősibb magyar telepek e mai napig is legszabadabb ősfoglalkozásának, főképen annak a résznek, mely soha sem volt ezéhes: ennek nem ismerésén