Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

halászember szerszámjából. Addig űzi, míg egyszer csak rajtaveszt s bekövetkezik a halászitélet napja; hát « eligazítják)*, ő meg kiállja, hogy nyomban más furfangon járjon az a czigányesze. A miben a czigány remekel, az a horgászat, mert ennek főfeltétele senkinél sincsen meg annyira, mint épen nála: éhezik a halra és mindig ráér — soha sincsen sürgetős dolga. Előkeríti az úton talált vásott patkószeget s olyan horgot kalapál belőle, a milyen épen kell ; pedzővé teszi a kövön, azután kapar hozzá horogravaló csalit: gilisztát, lótetűt, csimazt; berakja ezt keserű lapuba, tutajnak akad egy kis kukoriczakóró, vagy egy ujjnyi gyékény — szóval nyújtja neki az any. természet minden czókmókját. Ekkor kiszemeli magának a partrészt, a hol egy kis forgó van s a mely megvédi a nap tüzdelésétől, vagy legnagyobb ellenségétől — a széltől is; azután addig vetegeti azt a horgot,a mig a zsinór-hal készen van. Minden szerencsét avval a valóságos czigány vigyorgással fogad, a mikor hófehér foga kicsillan s hunyorgató szeme olyan fényt vet, mint a jókedvű Szent János-bogár. Oly vidéken, a hol kevés a víz, silány a hal, elannyira, hogy a halászathoz gazdaember nem akad, ott egyedül a czigány űzi a mesterséget; nem köti a dolgát nagy halhoz, mert tudja, hogy a kisujjnyi is megtölti a csuprot, ha elég van ; és tudja azt is, hogy ha valami rossz pléhdarabon ropogósra pirítja, megeheti szárnyastul, szálkástul. Oly vidékeken, a hol nagy a tóság, a rendes halász mellett ő is elfér az ő czigány czégéjével ; ilyen helyen leginkább a kárászra és a czompóra — a nép szava szerint « czigány haïra» — jár, azért, mert ennek kevés a becsülete, de annál keményebb az élete, t. i. csak nedvesen tartva is, napokig elél. Evvel azután végig házalja a falut s az « eleven halnak » czigánykézből is akad vevője. De megbirkózik ő a tél viszontagságaival is. O is tudja, hogy a hal nem lehet el levegő nélkül, hogy seregesen tódul a lékhez s hogy ki lehet azt onnan kapni. Léket vág tehát — nem egyszer a kőkorszakbeli ember módja szerint, t. i. hegyes kővel — azután egy kis szalmát, toreket kerít, a melyet a lék mellé szór, hogy lekuczoroghasson s lábát valahogyan melegíthesse. Azután lesésre fogja a dolgot, készen tartva a fakanalat. Mikor az apró hal felgyülekezik s « pipálni kezd», azaz annyira fenjár, hogy orra megüti a víz szinét, akkor hirte-