Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

Az egészet nagy tanácskozmány előzi meg, mert meg kell határozni: kinek a része melyik szárnyra jön, ennek melyik darabját fogja képezni ; a dugások hogyan következnek, ki dolgozik a kátán, ki a szárnyakon, és sok más fontos kérdés. Természetes, hogy a vének nézete dornt, mert azok már sokat állítottak s igen jól tudják, mi teszi a hálót borítóvá. Azután hozzáfognak jó kedvvel ; tréfás szó szárnyal erre-amarra ; betekint a szomszédság, a bokorbeliek családja; vígan költik el az ebédet s amikor az állítás kés/en van, következik az áldomás minden kicsapongás nélkül. A komáromiaknál nagy sor az ín ólmozása; mert itt már nem élnek hálókővel, hanem ólomkarikával. A kellő formába öntött karikaanyagot az ügyes halász az ólmozó kalapácsnak két ütésével veri rá az ínra, úgy hogy szilárdan áll. Ez biztos kezet, nagy gyakorlatot kíván s a mig az ifjabb halász ezt megszerzi, nagy pénzt fordít birságra, mert a két ütésen felül szükséges minden egyes ütésért, melynek a neve «viezeutés», egy pint bor a birság. Föltehető, hogy régibb időkben hálóállításkor termett a halásznóta, tréfás vers, köszöntő, mert halebéddel járt, s a birság-bor jó kedvet csinált. Ám a halászat fénykora lejárt, a munka megnehezült; vele az élet is s mind a kettő elnyomta azt a kedvet, a melyből a népszellem gyöngyei fakadnak.