Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

XII. HALEBÉD. Halászaton, úgy a bokorban járó, mint a kishalász is, kizárólag hallal él; otthonról csak kenyeret, hagymát, sót és paprikát viszen. külön hófehérre mosott vászonkendőbe — népiesen « tarisznyábavaló » — vagy vászontarisznyába kötve; a többi a halász-szerencse dolga. Ilyenkor kétféle készítési mód járja: a « halászlé » — sok helyen « halpaprikás — és a nyárson sült hal. Igen természetes, hogy a bogrács sohasem hiányzik. Azt hinné valaki, hogy ez nagyon egyszerű dolog: tüzet rakni s vagy megfőzni, vagy megsütni a halat; és avval vége. Jaj, de a közönséges sütés-főzés és a halász sütése-főzése közt van akkora különbség, mint a reggeli csöndes mise és a fényes nagy mise között: «nem elég ahhoz a tudomány, ész kell ahhoz !» Legelőször is tudni kell a víz tulajdonságát; azután az alkalmatos halnak az arányát, azután a megtisztítást, azután a darabolást, az egyforma megszíjjalást, azután a só mennyiségét, azután a hagymáét, paprikáét — hát még a tűz igazgatását, a sodrást — mert kavarni a világért sem szabad ; s mindennek az azután-osztánnak a legfőbbjét : hogy mikor van készen az a halászlé, — miről lehet ezt megtudni r A jó halász-szakácsnak parthosszában hire van sa halászlé jóságáért versenyez folyómenti falu, város; mindenik a magáét mondja "világhírűnek. » « Nagy sor az, tekintetes uram!» mondta nekem nem egy híres halászszakács. Abban az egyben megegyeznek Tisza-Duna halászai, hogy a legjobb összeállítás — ha halászléről van szó — ez: sok kecsege, elég ponty és egy kevés harcsa. De már a többiben roppant eltérők. Az igazi szegedinek olyan