Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

VII. A SZIGONYOS. Két képpel. Az ősrégészet tudománya a szigonyos halászt jogosítja föl arra, hogy szerszámja után a legősibb halásznak vallhassa magát s e tudományág állítása szerint a kovakőről lerepeszteti, késalakú és husángra kötött kovaszilánk, másodsorban a szakásra kiformált szarvas és rénszarvas agancsa volt volna a mai szigony minden alakjának őse. Ha föltétlen hitelt adhatnánk azoknak a rajzoknak, a melyek ősrégi halászszerszámokon találtattak s a melyekről a halászat történetének általános részében már meg is emlékeztünk, akkor a szigony még a föld kérgének legutolsó alakulását megelőző korszakhoz-tartoznék, tehát közszólás szerint « özönvíz előtti » szerszám volna. De álljon ez. bármiképen, az bizonyos, hogy a legrégibb halászszerszámok között a szigony a legelsők sorába tartozik, talán már azért is. mert támadó szerszám ember, futóvad és hal ellen egy iránt; ha akarom dárda, ha akarom gerely, ha akarom szigony, szóval sokfélére alkalmatos. A magyarföldön található szigonyok sorozata, az alak és berendezés soknemű volta azt bizonyítja, hogy ez a szerszám mindenkoron a nép kezében, s a vele való bánni tudás a magyar halásznak mindenkoron kiváló tulajdonsága volt. A szigony használata a vizek természete s a halak életmódja szerint igen változatos ; alapjában két főmíveletre osztható, t. i. a halász vagy szemre, vagy vaktában dolgozik vele; és vagy nyakal, vagy szúr. Lássuk a munkát, a melyet a szigonynyal szemre végez. Hiába van a halnak «hideg» vére! A hatalmak hatalmának, mely hallgatást parancsol az éhségnek, elparancsolja a szomjúságot, az álmot, ellenállhatatlanul űzi, vonzza, hihetetlen akadályok legyőzésére serkenti, halálos tusára ingerli az