Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

mosak és terjedelmesek; néha egyes hatalmas tölgyek is állanak rajtuk ; az égeres, bokros hely nem ritka s a nyilt helyek — mintha a föld megrepedésétől erednének — törésesek, sárosan-mocsarasak, számos apró víztükörrel, árokszerű nyílással, a halászat e voltaképeni helyeivel, a melyeknek itt *vés%* a nevök. Semmi kétség, hogy ez a vész a régi okiratok « lacuna »-ja. A Szernye csíkásza csak tisztogatja a vészt és, hogy hozzáférhessen, «lábót» épít. Ez a lábó a «czölöpépítménynek» egy neme: karvastagságú husángoknak két sorban való leverése s a köznek földdel és gazzal való kitöltése; így készül a kanyargó, keskeny ösvény a vész felé. Ez a «lábó» a legtöbb helyen egyszersmind csíkgát is, azaz: könyökszerű kanyarodásaiban kashelyek vannak kihagyogatva, a melyekbe a csíkkasok befektetve lerakatnak. Ez a rekesztésnek állandó neme, mely mellett tavaszszal, lápdagadáskor, a kiöntéseken messze terjedő, kevésbbé állandó futógátak is szokásosak. A Szernye csíkásza sokban különbözik az Ecsed csíkászától, a mint ez már a két hely különböző természetéből önkényt következik is. Házánál a csíkot hordóban tartja, szegénye pedig szívesen megeszi a póczhalat is, mely itt hihetetlen sokaságú, úgy, hogy még maiglan is sertések hízlalására, kacsák etetésére használják. De egy tulajdonságban egyezik a két terület halászó népe : szereti a lápot, büszke reá; a rekesztés neki nem munka, hanem élvezet. És igaz, hogy e sajátosságnak immár messze földön nincsen párja.