Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - A magyar halászélet

MAGVAK HALÁSZÉLEI . Jázos, Ludas, Beremeg Jaj de régen keresleg A «gyakoré» és a «keresleg» a költői szabadság föltétlen voltáról tesznek tanúságot. A HAI.ÁSZKÖRÖSZTÖLŐ. Ez a szokás, mely már alig él s jelenetei, főkép pedig áldása szerint már csak töredékeiben volt megmenthető; igazi halászszokás, mely a bokor legifjabbik tagját, az apródot vagyis inast illette s akkor esett meg, mikor a szerencse valami derék vizát vagy tokot vitt az öreghálóba s az apród először vett részt a nagy fogásban. A keresztelő tehát a halászszá való felavatás volt s úgy is mondták, hogy «

avatni». A szertartást az azon a hálón lévő mester rendezte házánál, a ki a nagy halat fogta. Estve felgyülekezett a halásznépség sokadalma, férfi, asszony, leány, ifjú, gyerek s legelőbb is egy vagy több asszony vállalta el a « körösztanya tisztjét ». Erre a mester kámzsaszeríien hálót öltött magára, halásztálat vett a kezébe, a melyben Dunavíz s egy jókora kavics volt. Az. összehívott czéhbeli mesterek és a sokaság elhelyezkedtek, mire a szertartást vivő mester, hálóköntösében előáll s elkezdi az áldást : Atkás, Diillő, Bocskoros stb. mint fennebb adtuk. E mondókához ékes versezetben csatlakozik a nagy hal fogásának története. Végre előlép a mester s a széken ülő, felavatandó hálászapródhoz — ki mellett a keresztanyák állanak —, a következő ékes rigmust intézi, a melynek részben igen csiklandós helyeit a komáromi halászságtól eltanult költői szabadalom e helyen kissé megszelídítette : Te óvedző nem törő. Gúzs nem szakajtó, Alattság után nem futamodó Hunczut akasztófára való Bestekurafia ! Prépusórán van egy nagy fa A fa alatt egy nagy kű, A kű alatt egy bagó : Az bökje a . . . . fejedet. Úgy legyen !