Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

Bevezető

lászember ugyanarra, a mire a szántóvető evvel a szóval él: «ki mint vet, úgy arat». «A, a hal o legszebb, a melv a hálóból kiugrik. » Ez egy általános emberi tulajdonságot fejez ki ; — még az anyának is mindig az a legszebb gyermeke, a kit a halál elragadott tőle. • Kivetette a hálóját* szép leány, szép menyecske — de a csúnyája is — a legény után, prókátor a per után, uzsorás áldozata után — a legrégibb mesterségek egyike. « Háló/hí kerüli », ha t. i. a kivetés sikerült. « Horogra kerül » leginkább a legény a lányéra — azután ott vergődik a házasélet szárazán. t Alko-oll o lui a harmadik >'í;ben.» Az első víz az, a melyben a hal él, a második az. a melyben fő, a harmadik az, a melyet az ember a halra iszik: megromlik a gyomra, azért átkozott az a víz: a hal bort kivan. Ez olasz barátok tanítása; de magyarember regulája is, * Zavarosban halászik.* Ez talán leginkább közszólás, mely a fondorkodó haszonleséstől a szemenszedett csalásig festi a becstelenség ősrégi mesterségét. « Koro ko;l o polvko. » Mikor már a potyka a varsa karói közt van, akkor biztos a veszte — az embernek is, ha nem vigyáz. Az alkalom ezer karós varsával áll élete útján. « Csukó van o lobon », a házsártos, kapzsi, békétlenkedő ember, mikor család, község, vármegye, ország nyugalmát zavarja; de a tevékeny is, mikor a restség pocsolyájában az iszapot túró emberpotykát ösztökélni kezdi. Ez, a mesterségen kívül, a magyarember viszonya a halhoz.