Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

Bevezető

A MAGYAREMBER ÉS A HAL. Magyarország áldott földjén megvirrad; a Nap fölkel, azután delel s a midőn ideje megérkezett, vagy inkább lejárt — nyugvóra tér, leáldozik. Mindennap ismétlődő útján úgy jár e darab földdel, mely a mindenségnek csak egy parányi porszeme, mint a búvár, ki egy vízcsöppet merít a mindenségből s ezt a nagyítón át nézi : a Nap épen úgy, mint a búvár a nagy világ kicsinyített képét látja maga előtt; ez egy vízcsöppben, amaz egy nemzet életnyilvánulásaiban. A Nap betekint a tudomány mívelésére szentelt fényes paloták ablakán, hol művelt ember a tudomány feladatait megfejteni igyekszik ; betekint a gazdag palotájába, mely bővelkedik pazar fényben s mindabban, a mi az ember földi létét kellemessé tehetné — ha az ember beérné vele; de betekint ugyanaz a Nap a faluvégi czigány putrijába is; mezitelen gyereksereget lát — Ausztrália kicsinyített képét. S a míg a magyar felföld sebes patakjánál a « pisztrángtúdós» veti ki horgát ; a míg a Székelyföld havasainak tövén a közszékely a kakas tollas-gallérjából kitépi a vöröset, hogy mesterséges legyet hazudhasson a horogra s reá csalja a göbe lengjében leselkedő pisztrángot : addig a czigány meglábolja a vizet, puszta kézzel tapogatja ki a halat ; vagy a tó szélén lekuczorogva, a vad rózsa hegyes, görbe tüskéjét köti az apró küszhal hasa alá, madzagnál fogva beereszti ezt a nagy furfangot a vízbe — sa midőn a foga fehérét vigyorogva kimutatja, ez azt jelenti, hogy a tóság vad kalózhala, a csuka, rajtavesztett. A míg a Tisza, a Duna öreghalásza száznál is több öles hálóival szántja, szinte megszűri az ősfolyamok vizét; s a Balaton bérlője háromszáz öles hálóját nagy dereglyén álló vasdaruval húzza ki a magyar tenger hullámai közül: addig a Tisza, Duna szegény fenekese az