Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

II. A magyar halászat szerszámjárása és a magyar halászélet - I. Hígvizen való halászat

ily. .ibra. Varsás bárka. vörös, az vérvörös, a mi rezes, az sötét aranysárga, a mi zöld, az telizöld itt. A fogott halak a ladik rekeszébe kerülnek s minthogy mind kemény életűek, gondra nem szorulnak. Varsáit feljárva, mi mindig kora reggel történik, oda rudal a halász a falu bárkarakodójához, a hol a ládaalakú haltartók a parthoz közel ki vannak kötve, kiválasztja az eladni való halat, melyet a bárkába gyűjt M 19. ábra-, a többit haza viszi, hol az asszony ráteszi a kezét, mint a halászember konyhájának rendes járulékára. A bárkának van retes^e, hogy lakattal elzárható legyen ; oldala, ledele csupa kerek lyuk, hogy a víz. járhassa. Így járja az nap nap után 9 a varsásoknál s csak annyi a változatosság, hogy a nem halászó is megkívánja a halat, elküldi a feleségét, lányát a bárkákhoz, hol mindig akad halászember, a ki jó szóért és kevés pénzért szolgál egy kis fris, eleven hallal s azt az igazi « halászfonttal » (120. ábra) magyaros ráadással kiméri. Ez a halászfont, mint látjuk, egy kisebbszerű, régi szerkezetű körtés-emeltyűs mérő: a hal befogadására pedig a mérőszák (m) szolgál. Rendesen csütörtöki napon, estvefelé népesedik meg a bárkarakodók tája. A halásznépség erős fonású, csinos formájú, öblös kasokat szállíthat ; a szák készen van; a nagy « halászfont ». melylyel pár mázsát 120. ábra. tlalászfont.