Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

I. Történeti rész - IV. Ősrégészeti és néprajzi vonatkozású magyar halászszerszámok

hogy legősibb soron nyaklószigonynyal él, mely — mint ilyen — jellem és használat szerint egyedül áll. A 74. ábra 2. egy Szendrőről való nyaklószigony, melynek hét ága van s mindenik alapjában oly módon szakás, mint a kőkorból kimutatott kétágú svéd nyaklószigony (1, 72. ábra 1.). A 74. ábrában 1. bemutatott hidvég-ardói nyaklószigony még kezdetlegesebb, a mennyiben ágai (8) gereblyeszerűen tompák, végig simák, tehát sem szúrok, sem fogasok, hanem ütés útján roncsolok. Ezek a szigonyok rendkívül érdekesek, mert, noha berendezésük meg var okolva azáltal, hogy kavicsos vizekben használtatnak s ezért hatékonyságukat a hegyességre építeni nem lehet — mert hiszen ez a hegyesség legott megtörne a kavicsokon — mégis azt tapasztaljuk, hogy hasonló viszonyok között — péld. a Székelyföld igen kavicsos vizeiben — egészen más jellemű szigonyok használtatnak, a mint ezt majd a maga helyén látni fogjuk. A szigony természetéből kiindulva, a Bódva menti halászság az egyedüli, a mely a halat nem « szúrja », nem « dobja », nem « sújtja », hanem szendrői nyakló- Hidvég-ardói nyakló- saját szavával élve — és találóan élve szigony. szigony. . ... — lenyakalja. Lássuk most már a legközelebbi fokozatot, t. i. a szúró szigonyok között a kétáguakat. Az a régi vasszigony 172. ábra 2.1, a mely az összehasonlítás alapjául szolgál, mint mondottuk, a Mojgrád melletti lelethelyről való s állítólag római. Azonban tagadhatatlan, hogy Neptunus, mint a vizek istene, min74. Abra